Kabócák névadója

– Híres gyógyszerész családból származik, mégsem lett gyógyszerész. Miért választotta inkább a biológusi hivatást?
–  Minden a természetszeretettel társul. Tulajdonképpen apámtól örököltem ezt a természet iránti szeretetet, gyerekkoromban állandóan téli madáretető volt a kertünkben. Még nem voltam iskolás, amikor be kellett neki számolnom, milyen cinkefajokat láttam az etetőn. Vagy biológus vagy erdőmérnök szerettem volna lenni, ez a két hivatás vonzott. Erdészeti egyetemre végül nem mertem jelentkezni, mert nem ismertem eléggé a román nyelvet.
– Maradt tehát a másik opció, a biológusi pálya.
– Igen, de az sem alakult zökkenőmentesen. Miután 1952-ben befejeztem az iskolát, a származásom miatt nem engedtek felvételizni. Apámnak magángyógyszertára volt, ezért kisburzsujnak tekintették a családot, osztályellenségnek számítottunk. A Bolyai egyetem természetrajz szakára jelentkeztem, de nem voltam a listán, tehát nem is mehettem el vizsgázni. A származásom miatt elvittek viszont munkaszolgálatra Petrillára, harminc hónapon át voltam bányászkatona. ’56-ban aztán jött egy enyhülés, akkor hamarabb elengedtek. Még nem szereltek le, de ősszel elmehettem felvételizni. Az első évet biológia kutató szakon kezdtem. Tíz helyet hirdettek meg, és nagyon örültem, hogy bekerültem, mivel a kutatószakma állt igazán közel hozzám. Sajnos egy év után a tanügyminisztérium visszavonta ezt a szakot, és összecsaptak bennünket a természetrajz-földrajz szakos kollégákkal.
– A kutatói vénát mikor fedezte fel magában?
– Még diák voltam, amikor felfigyeltem, hogy Szigeten a gerlék nem vonulnak, holott a 18 kötetes Brehm-sorozatban az szerepelt, hogy a gerle vonuló madár. Még nem tudtam, hogy egy terjeszkedőben lévő új faj, a balkáni gerle egyre északabbra jön, és a városokban telepszik meg. Én ezt leírtam és elküldtem a Bukaresti Madártani Intézethez és Pestre is. Választ ugyan nem kaptam egyik helyről sem, csak egyszer egy különlenyomatot, hogy Máramarosban ezt én jeleztem először, mindössze 14 évesen, 1948-ban. Akkor jelent meg a balkáni gerle Máramarosszigeten mint fészkelő, telelő madárfaj.
– Az egyetem befejezése után mi várt önre?
– Tanár lett belőlem, a máramarosszigeti iskolában kaptam katedrát, mégsem jöhettem ide, hanem Hosszúmezőre helyeztek ki ideiglenesen egy évre. Akkor létesült ott egy mezőgazdasági iskola is, ott tanítottam öt éven át, ott kezdtem el állatok kitömésével is foglalkozni. A gyerekek mindig találtak elhullott emlősöket, madarakat, ezeket behozták hozzám. Az első években a tanári szobában preparáltam az állatokat – egyszer például egy görényt tömtem és véletlenül elvágtam a bűzmirigyét, valamennyi tanárkolléga kirohant onnan. De tömtem én otthon is a konyhaasztalon, mikor végeztem, leszedtük és ebédeltünk.
– Hogyan került a máramarosszigeti múzeumhoz?
– Öt év alatt közel száz kitömött példányt gyűjtöttem össze Hosszúmezőn, ezekből 1965-ben rendeztem egy kiállítást a szigeti kultúrházban. Részt vettek a tartományi kultúrfőnökök is, nagyon tetszett nekik, felhívtak, hogy nem akarok-e „átmenni a kultúrához”. Így került szóba a múzeum, de Szigeten akkor nem volt természettudományi részleg, Nagykárolyba akartak küldeni. Ezt elmondtam a szigeti kultúrosztállyal foglalkozó párttitkárnak, aki felháborodott, hogy miért akarnak engem máshova küldeni. Kineveztek aztán a szigeti néprajzi múzeumhoz, azzal a megbízatással, hogy fogjak hozzá a természetrajzi részleg létrehozásához. Szigeten amúgy az első világháború előtt létezett természetrajzi részleg 9-10 ezer példánnyal, a háború forgatagában azonban részben elpusztult, a maradék 1918 után átkerült az akkori szigeti líceumokhoz, ahol a tanárok nemtörődömsége miatt minden megsemmisült.
– Hogy szerezte be a múzeum első állatait?
– Eleinte nagyrészt csak elhullott állatokból gazdálkodtam, amelyeket az emberek hoztak be. Aztán az erdészekkel vadászatokra kezdtem járni, a trófeákat, agancsokat elkértem az erdészeti hivataloktól, és elhoztam a múzeumba. Sokat kellett járnom vadászni, hogy gyarapodjanak az igazán látványos gerinces fajok. Amikor csak tehettük, együtt mentünk az ugyancsak a múzeumban dolgozó feleségemmel, Mártával. Én általában fölfelé néztem, a madarakat kerestem, ő pedig lefelé: a nagy gombák szakértője volt. Kiegészítettük egymást.
– Az 1998-as nyugdíjba vonulása után sem állt le a munkával, továbbra is felkérik, hogy vegyen részt kutatásokban. Mostanában min dolgozik?
– Sok mindenben kikérik a véleményemet, több kutatási programot vezetek. Tagja vagyok például a Máramarosi-havasok természeti parkja tudományos tanácsának, a Radnai-havasok nemzeti parkjának tudományos tanácsában is benne vagyok. Ezek tiszteletbeli funkciók, minden, parkokkal kapcsolatos kérdésben szükséges a tudományos tanács jóváhagyása. Biológus kollégámmal, Gavrilă Ardelean professzorral, a Vasile Goldiș egyetem tanárával 2000-ben megjelentettünk egy könyvet Máramaros gerinces állatvilága címmel, amellyel 2002-ben kiérdemeltük a Román Tudományos Akadémia legjobban dokumentált faunisztikai könyvének járó Antipa-díját. Aztán szükségesnek éreztük a gerinctelen állatok máramarosi kutatásának megindítását is. Kezdetben az Antipa múzeumhoz fordultam még a ’90-es évek közepén, jöttek is, de megfelelő létszámú szakembergárda hiányában meglehetősen kevés családot és rendet kezdtek kutatni. Aztán Ardelean kollégámmal a Budapesti Természettudományi Múzeumhoz fordultunk, nekik volt is egy Kárpát-medencei faunakutatási tervük, és így az egyetem négyéves szerződést kötött velük, amelyben vállalták, hogy évi háromszor-négyszer jönnek. A feldolgozott anyag náluk maradt, a dolgozatok a Goldiș egyetem kiadványában jelentek meg, így állt össze két kötet, amelyekben tizenöt, addig ismeretlen gerinctelen fajt írtak le, és amelyekre a Máramarosi medencében bukkantak rá. Közülük kettőt, egy atkát és egy kabócát beresinek neveztek el elismerésképpen, mivel én vezettem a csoportot, én vittem kedvező élőhelyekre.
– Hogy érzi, megfelelő módon elismerték és támogatták a munkáját?
– Tudományos vonalon elismertek, kitüntetéseim vannak, az államelnöktől megkaptam az elsőosztályú kulturális érdemrendet. Hiányérzetem is van azonban: nem sikerült állandó modern kiállítást létrehoznom. A múzeum akkori vezetősége a hibás, de a helyi vezetést is okolom, ugyanis nem biztosítottak pénzt a tudományos munkára.
– Mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy úgy tekintenek a Máramarosi-medencére, a történelmi Máramarosra mint faunisztikai és botanikai szempontból a legjobban feldolgozott területre. A Máramarosi-havasok természeti park anyagát mi állítottuk össze a feleségemmel, Márta növénytani, én a fanusztikai szempontból, ennek alapján hagyták jóvá ezt a természeti parkot. A Radnai-havasok nemzeti parkon belül az egyik szigorúan védett terület, a Gonoszkő rezerváció tudományos leírását is mi készítettük, ezt pedig az akadémia hagyta jóvá.

Béres József

Máramarosszigeten született 1933. július 28-án. 1952-ben érettségizett a máramarosszigeti magyar vegyes líceumban, majd 30 hónapos munkaszolgálat után 1960-ban diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem természetrajz-földrajz szakán. 1965-ben megalapította a máramarosszigeti etnográfiai múzeum természettudományi részlegét, amelyet 1998-as nyugdíjazásáig vezetett. Tudományos munkásságáért 2004-ben megkapta az államelnöki hivataltól a kulturális érdemrendet, a kulturális és természeti értékek védelméért pedig a kulturális minisztérium becsületrendjét. Ugyanebben az évben Máramarossziget díszpolgárává avatták. Öt könyv társzerzője, mintegy 70 tudományos értekezést jelentett meg, több száz ismeretterjesztő cikket közölt a helyi és megyei újságokban.