Csutak István, az egykori Garabonciás együttes frontembere számára öröm és élvezet, amíg egy dal kialakul

Emlékszem, egy alkalommal hatalmas hahotázások közepette cukkoltuk Fogarassy Ildikót, hogy képtelen hamisan énekelni. Kértük, hogy kezdjen el énekelni egy dalt. Leálltunk a kísérettel, majd egyikünk visszatért fél hanggal magasabb vagy alacsonyabb kísérettel, de képtelenek voltunk megzavarni az Ildikó intonációját. Hát tényleg fetrengtünk.

– Sok megzenésített vers van a repertoárjában. Miként köteleződött el a műfaj mellett?

– Az én korosztályom számára a Helikon, a helikonisták és természetesen a transzilván gondolatvilág életünk nagyon fontos támpontja, igazodási pontja volt és maradt. Első magyar dalaim versmegzenésítések voltak. Áprily természetesen (szüleim a nagyenyedi „kollégyom” diákjai voltak, édesanyám nagyenyedi is ráadásul), meg Hervay, azután József Attila, Farkas Árpád, Ady, Király László, Markó Béla.

Magyarul a családban, meg az osztályban beszéltünk. Hát román barátaim írtak nekem román és angol dalszövegeket. A román dalszövegeket néhai Mihai Dragolea barátomtól kaptam. Ő költőként azután a kolozsvári rádió román szerkesztőségének irodalmi titkára lett. De Topîrceanu, Minulescu és Eminescu versekkel is foglalkoztam.

A Garabonciás repertoárjába is azért került be Áprily Lajos, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor vers, mert amint egyre fojtogatóbbá vált az élet, és a „Megéneklünk Románia nemzeti fesztivál” mindenre rátelepedett, egy alkalommal megkérdeztem Borost és Bodort, hogy vajon szabad-e nekünk, a Garabonciásnak Kinde Annamária veretes dalszövegei mellett klasszikus költők verseit is megszólaltatnunk? A válasz ilyesmi volt: „Igen. Nagyon is. Mert ,,maguk” (Bodor soha nem tegezett) sok fiatalhoz tudják eljuttatni a szép magyar szót. Hát vigyék minél több helyre, minél több emberhez el.”

De a Király László első (1967) kötetében megjelent „Dal” vagy Markó Béla ’68 -as, egy egész generáció himnuszaként terjedő „Egyszerű vers”-e sem mai történetek, hanem akkoriak. Mindkét dalt alig középiskolásként írtam. Csakhogy, bár a versek Romániában nyomtatásban megjelentek, azért nevetséges lettem volna kisdiákként ilyen kemény, súlyos, közéleti szövegekkel a „MAGYARDÁS” egy milliós nézőtábora elé masírozni. Hiteltelen lett volna. Néhány évvel később pedig már a mindannyiunkat szorító hurok miatt nem lehetett. Maradtak hát „későbbi értékesítésre”.

– Legújabb szerzeménye Mihály István kolozsvári rádiós szerkesztő három versének a megzenésítése. Hogyan esett a választás ezekre a költeményekre?

– A kérdéses három (dal)szöveg kiválasztásért Mihály Istvánt terheli a felelősség. Előre mondom: én ártatlan vagyok. Már nem emlékszem pontosan – talán István emlékszik –, hogy kerültek a kezembe a versei. Azt viszont pontosan tudom, hogy én kértem, adjon nekem „dalszövegeket”, egy nagylemezre valót. „Oszt majd lássuk, miből élünk?” Nagy meglepetésemre István hárított azzal, hogy előbb legyen egy „kislemez”. Nem vesztünk össze, hanem kérésemre küldött verseket. Ezekből én tovább válogattam.

– A zeneszerző milyen szempontok alapján dönt egy vers megzenésítésekor?

– Fogalmam sincs, hogy egy zeneszerző esetében ez mit jelent? De komolyabbra fordítva a szót, nálam ez nagyrészt ösztönös folyamat. Olvasom a verset, és közben azt keresem, miként lesz ebből dalszöveg: strófa, refrén, áthidalás/bridge. Persze, amennyiben nem értem a költeményt, vagy netán azt érzem, hogy nem is fogom megérteni, akkor eloldalgok. Ezzel

Másrészt, számomra ezek a szövegek nagyon kolozsváriak. A Garabonciást a kozmopolita, birodalmi hangulatú Temesvár és áttételesen Kinde Annamáriának, illetve hangmérnökünknek Bacsi Jánosnak köszönhetően Nagyvárad határozta meg. Kolozsvár hangulata, érzelmei egészen másfélék.

A kérdésre, hogy melyik dallal kezdjek, a számítástechnika adott választ. Összeomlott a rendszer, amin dolgoztam. Hosszú hónapokba került, amíg gyermekeim a mindenféle különc és elavult (CD egység, BluRay egység) faksznimnak eleget tevő gépet össze tudtak rakni. Azután a merevlemezek sérült adatait kellett visszaállítanom. Na erre mondta Mihály István, hogy Csutak nagyon alapos munkát végzett, mert minimum egy évig dolgozott a három dallal.

– Hogyan látja a költészet, a vers szerepét a mai világban? Zenés ,,aláfestéssel” mennyire válik befogadottabbá az olvasó, illetve a zenehallgató számára?

– Hajaj, nem számítottam ilyen nehéz kérdésre. Ha arra gondolok, hogy Bob Dylan irodalmi Nobel díjas, és alig akarta elfogadni, hát vegyes érzelmeim vannak.

Miközben a beat irodalom nagyjai – Kerouac és Ferlinghetti – szinte feledésbe merültek. Szóval, amennyiben Bob Dylan egykori dalszövegei ma a világ költészetének gyöngyszemei, akkor nagyon fontos szerepe van a költészetnek.

Ha arra gondolok, hogy Kis Grófo dalszövegei negyed évszázad múlva a magyar líra alapvető értékei lesznek, akkor talán nem is fejtegetném tovább. Ami az „aláfestés” hatását illeti, különbséget teszek a zenei illusztráció és a dal között. Manapság „a szép magyar” szót mi magunk, magyarok, bármilyen külső beavatkozástól mentesen, finoman szólva „alakítjuk”. „És ez a dal nem múl el soha” – mondja a rádió kulturális műsorának szerkesztő-műsorvezetője.

Anno, a Vörös Rébék és a Bordódi Kristóf megfért egymás mellett, akár egy koncerten. És a vájt-fülűeken kívül senkit nem érdekelt, hogy melyik DAL-nak ki írta a szövegét. Vagy, hogy melyik dallam szól népi hangnemben és melyik a tradicionális angol ballada, a Scarborough Fair?

Nem kedvelem a kékharisnyákat sem hölgyeken sem férfiakon. De a kékharisnyások ájult pihegős „műélvezetére” vadászó „művészek” sem jelentik szívem csücskét. Számomra a dal egységes valami, a dallam, a szöveg, a hangszerelés – minden együtt. „Nincsen apám, sem anyám …” – nem érdekelt, hogy Baksa Soós Jánosé, vagy a Kex együttesé, vagy Hoboé vagy a kié a dal? Elemi erővel hat rám ma is. Első hallásra megtanultuk sok százan, sok ezren.

Számomra az az öröm és élvezet, amíg és ahogy egy dal kialakul. Azután már inkább nehézkes a folyamat, hiszen a hangfelvétel elkészítése, a keverés, az ütőkeverés folyamán állandóan azzal kell szembesülnöm, hogy nincs akit a bakikért hibáztassak saját magamon kívül. Na ez bizony eléggé kínos, mikor tizenvalahányadjára döntöm el, hogy helyesen veszek levegőt, oda „énekelem” a cezúrát, ahova a kottába bejelöltem és aztán mégsem úgy csinálom.

– Mi fogja meg az embereket egy dalban?

– Ebben a műfajban az első néhány, mondjuk tíz másodperc a döntő.

Manapság az átlagos fogyasztó ennél hosszabb időt képtelen egy dologra figyelni.

Élőben más, mert ott – mivel számomra a szöveg nagyon fontos –, a közönséggel kapcsolatot lehet teremteni. Milyen sokféle módon lehet azt énekelni, hogy „dromedár”. Ugye? Ha szerencsém van és a közönségből senki nem vihog fel hangosan, én is kibírom röhögés nélkül. Egy alkalommal, KAF-ból (Kovács András Ferenc, a szerk. megjegyzése) egy zenei gag-ra kitört a hangos vigyor. Addig fel sem tűnt, hogy ott van. Odafordultam és belőlem is kitört a röhögés. Letöröltem a könnyeimet, elnézést kértem a nagyérdeműtől, és elkezdem elölről. Borzasztó nehezen, de sikerült végigénekelnem a dalt. Csakhogy manapság a legtöbb helyen a közönség bulizni akar, csápolni – lehetőleg esz-tamra. Lakodalmi zenészbarátaim ezt nevezik „ruca-cuca” ritmusnak.

– Lesz-e folytatás?

– Legszívesebben és kizárólag olyan verseket/szövegeket tudok megzenésíteni, amelyekkel ösztönösen azonosulok. Remélem, hogy lesz folytatás, ha szerzőtársam, Mihály István is jónak látja.

korábban írtuk

Az orwelli abszurdumok korában élünk – Mihály István megzenésített verseiről

Sokan kedvelik a megzenésített verseket, ettől a költemény új dimenziót kap. Erről beszélgettem Mihály István újságíróval Kolozsváron, akinek megzenésített versei a Garabonciás együttes fontemberének, Csutak Istvánnak köszönhetően új életre keltek.