
Az újrahasznosítás szépsége. Tárgyak metamorfózisa. Személyes iparművészet. Ilyen címek jutottak eszembe, amikor elkezdtem írni az interjút. Először csak a különböző hulladékanyagokból átlényegített ékszerek nyűgöztek le, később rájöttem, ifjú interjúalanyom szerteágazó tevékenysége, gondolkodásmódja, filozófiája legalább ilyen érdekes.
2016. augusztus 17., 18:172016. augusztus 17., 18:17
– Hogyan is kezdődött ez a recycling iparművészet, hiszen az egyetemeken nem ezt tanulta?
– Jóban vagyok a tárgyakkal. Van egy vagon félretett dolgom, amiből tudom, hogy egyszer még készítek valamit. Könnyen ráhangolódok az anyagokra, minden típus érdekel, minden felület inspirál az alkotásra. Másként tekintek az eldobott tárgyakra, mint azok, akik megszabadulni igyekeznek ezektől. Nagyon rigorózus kategóriák vannak a fejünkben arról, hogy mi a hasznos, és mi nem az. Mi az, ami szép, és mi az, ami nem. Én az eldobott tárgyakban is látom a lehetőséget, hogy az szép is lehet.
– Az emberek nejlonharisnyából horgolnak lábtörlőt, kiteszik a neoncsövet a kertbe, autógumikba virágot ültetnek, létezik egy újrahasznosító, díszítő szándék a társadalomban is. A művész az említettekhez hasonló hulladékokból ízléses dolgokat hoz létre, sőt filozófiát is társít ehhez. Mit gondol, az emberek meg tudják különböztetni a művész alkotta tárgyakat a gagyitól?
– Véleményem szerint az abszolút rendben van, ha akár gagyi tárgyakat is készítenek, hogyha a munkafolyamat alatt átértékelődik bennük valami. Akkor a célját már elérte a tevékenységük. De minél természetesebben alkalmazkodik a felhasznált tárgy az új rendeltetéséhez, annál jobb, mert annál inkább meggyőz másokat is arról, hogy recyclinggal foglalkozni érdemes, és hogy a szemétben potenciál van. Az én tárgyaim azzal sokkolnak, hogy látszik rajtuk, én igyekszem túllépni a „csináld magad” esztétikáján. Azon igyekszem, hogy a „szemét” anyaga ne csak csinos formát kapjon, hanem felvegye a versenyt a dizájnos tömegtermékekkel, miközben „lélekkel” is bír. Így szélesebb kört nyerhet meg a környezettudatosságnak. Azt gondolom, hogy akik művelnek már valamiféle újrahasznosítást, azokkal meg tudom magamat értetni. Az is elég, ha esetleg elgondolkodnak azokról a tárgyakról, amelyekhez eddig nem volt konkrét receptjük, hogyan lehet őket fölhasználni. A műanyag palackok rövid idő alatt vonulnak át az életünkön, gyorsan szemétté válnak. Ezekkel mára az lett a legfontosabb dolgunk, hogyan szabaduljunk meg tőlük. A tizenkilencedik században elkezdődött valami olyan gondolkodásmód, hogy a szemetet el kell tüntetni, ha nem látjuk, akkor az nincs. Akik nyitottak az újrahasznosításra, azok tovább tudják fűzni ezt a gondolkodást.
– Milyen következtetésre juthatnak?
– Hogy nem kellene annyi szemetet termelni. Kényelmes a rendszer, mert nem kell felelősséget vállalni azokért a tettekért, amit a rendszer a nevünkben végrehajt. És amibe mi belesimulva szeméttermelést produkálunk. Tény, hogy az egyéni felelősségünk kisebb, mint a gyártóké. Ennek a láncnak az utolsó szeme vagyunk, de ez csak a dolog fizikai része, sokkal nagyobb baj, hogy beállunk a sorba. Amikor kivonulni kellene és az illetékesek ellen hatni, akkor nem vagyunk aktív cselekvők. Ha nem lehet beleszólásunk a gyártásba, akkor a rendszert kellene, megpróbálni formálni. Például úgy, hogy nem vásároljuk meg azt, amit a kereskedelem igyekszik ránk tukmálni. Nem telik több időbe megtölteni egy vizespalackot, mint újat vásárolni, ráadásul még olcsóbb is. Ez egy szemlélet: nem úgy használni a tárgyakat, vagy esetleg a másik embert is (!), ahogy az nekünk jól esik. Hanem tudatosan oda kellene figyelnünk a saját cselekedeteinkre.
– Mi volt az első ékszer, amely megszületett?
– Az elsőt ajándékba készítettem. Egy széttört tányért találtam, aminek a zománca megtetszett, erről kalapáccsal lecizelláltam a hátsó fehér részt és csak a zománcot foglaltam be egy drótból hajtogatott, spirálozott foglalatba. Alapanyagként bármit fel tudok használni, a kulcs a kivitelezésben van. A lényeg, hogy bizonyos anyagoknak az esztétikuma megmutatkozhasson, mondjuk az áttetszősége, a csillogása, a selymes fénye.
– Jó, ha tudja az ékszer viselője, hogy miből készült egy-egy darab? Vagy éppen a meghökkentés, a megbotránkoztatás a fontos ebben a műfajban?
– Attól függ, kivel állunk szemben. Jártam már úgy, hogy valakinek nagyon tetszettek az ékszereim, fölpróbálta, és mikor megtudta, miből van, nagyon megdöbbent. De úgy hiszem, a sokkhatás mindenképp előreviszi a gondolkodást.
– Milyen értelemben?
– Abban, hogy elgondolkodjunk, a tárgyak értékét nem mi határozzuk meg. Nem jó, ha csak a saját perspektívánkat látjuk. Az embereket rá kell döbbenteni arra, hogy bizonyos anyagokat, tárgyakat mennyire csak a saját korlátolt érdekeik szerint használnak. Emlékszem egy extrém helyzetre, amikor egy nagyon elegáns, jól öltözött hölgy ismerkedett az ékszereimmel. Olyan pozícióban volt, amikor neki is érdeke volt pozitív fényben feltűnni, és igyekezett kedvesnek, érdeklődőnek mutatkozni. Látszott, hogy nagyon tetszenek neki a munkáim, de amint rákérdezett, és megtudta, miből készültek, szinte sokként élte meg a helyzetet. Azt, hogy ő egy szerinte értéktelen tárgyat értékesnek vélt, láthatóan nem tudta feldolgozni. Nem tudta fenntartani a kedveskedő látszatot sem, mély zuhanás történt a kedélyállapotában. Igazából sajnáltam őt, másrészt hagytam, hogy hasson rá az információ. Érdekes volt, ahogy rajtakapta saját magát a reakcióján.
– Van viszont egy másik területe ennek az ékszerkészítésnek, az, amikor önhöz jönnek jelentkezők kis tárgyaikkal, hogy azokat hordhatóvá tegye?
– A „Viseld az emlékeidet!” projektben az emberek tárgyait alakítom át ékszerré. Ez a feladat sokkal inkább kihívás számomra, mint a saját gyönyörűségemre létrehozni valamit. Ezek a személyes tárgyak legtöbbször valami szép emlék miatt kedvesek a gazdájuknak. Ezeknek legtöbbször történetük és érzelmi értékük van. Mindig élvezem ezt a személyre szabott munkát, mert itt megnyílik egy másik világ, egy másik ember világa, és nekem is nyitnom kell, hogy azt be tudjam fogadni. Ez egy bizalmi játék, és meg vagyok tisztelve a felkéréssel. Igaz, ilyenkor valakinek az ízléséhez kell alkalmazkodnom, de eddig még mindig sikerült úgy alakítani a dolgot, hogy nem kellett különösebb kompromisszumot kötnöm. Jelentkeztek már nálam színházjeggyel, törött legyezővel, vagy egyéb hétköznapi tárggyal. Egyszer egy pezsgősüvegdugó fémfoglalata volt valamiért nagyon fontos egyik „megrendelőm” számára. Szilveszter után voltunk, amikor elmondta, hogy szeretné e tárgyat a nyakában hordani. Látszott rajta, hogy nagyon kellemes élmények fűzték egy estéhez, ha ezt az „emléktárgyat” magánál tartogatta. Egy medalion lett belőle, a fémtetőbe belehelyeztem egy fekete kőfélét és egy fehér zsinórra tettem. A fekete-fehér összeállítás afféle pezsgőbontó ünnepélyességet adott neki, a drótokkal pedig egy buborékos hatást sikerült keltenem, ami magára a pezsgőre utalt.
– Ez már képzőművészet, hiszen itt valódi metaforikus tartalmak nyomán afféle tárgyak születnek, amiket még hordani is lehet.
– A londoni egyetemen nem rég azt tanultam, hogy a művészetet nem kell misztifikálni. Az a jó, ha az a mindennapjaink szerves részévé lesz. Nem választható el az élettől, a társadalomtól, kultúrától. Ezek közös egységébe tartozik. Magam is arra törekszem, hogy a tárgyaimmal, a munkámmal az embereket gondolkodásra inspiráljam, és hogy a művészet segítségével a szocializációban segítsem. Egyébként bevallom, magam már nem hordom az ékszereimet, és mostanában már kevésbé érdekelnek a tárgyak, mint korábban. Jobban izgat például az írás, most készülök egy cikksorozatot publikálni az erdélyi képzőművészetről egy felvidéki lap felkérésére. És nagyon érdekel a B5 Stúdió Galéria-beli munkám is, ahol kurátorasszisztensként dolgozom. Természetesen nem akarom abbahagyni az ékszerkészítést sem, legfeljebb a jövőben más feladatok is sorakoznak majd e tevékenységem mellé.
A francia Nemzetgyűlés első olvasatban elfogadta a Korzika autonómiájáról szóló alkotmánymódosítást, amely élénk politikai vitát váltott ki Franciaországban és az Európai Parlamentben is.
A szerdai átmeneti felfrissülés után ismét erősödik a hőség Erdélyben. Csütörtöktől napos, száraz idő várható, a hétvégére pedig több helyen 33 fokig emelkedhet a hőmérséklet. A jövő hét elején a kánikula tovább fokozódhat.
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Miközben az Egyesült Államok a futball-világbajnokságra érkező játékosokat, bírókat és szurkolókat példátlan szigorral szűri a határain, saját utcáin továbbra is ezrek esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául.
Téli beszámolómat azzal zártam, hogy az ott szerzett benyomások olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy még vissza kell térnünk. Ez az elhatározás azonban nem maradt sokáig puszta vágy: néhány hónappal később ismét Genf felé vezetett az utunk.
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Az Európai Parlamentben tartott eszmecserén európai képviselők és az Egyesült Arab Emírségek szélsőségesség és terrorizmus elleni küzdelemért felelős különmegbízottja a radikalizmus és a demokratikus ellenálló képesség kérdéseit vitatták meg.
Rekordbírság a bankoknak, perrel fenyegető pénzintézetek, kártérítéssel hitegetett ügyfelek: a ROBOR-ügy egyszerre pénzügyi, jogi és bizalmi botrány az általunk is mohón táplált pénzéhes világunkban.
Még nyárias meleg és helyenként 30 fok feletti hőmérséklet várható szerdán, ám a hét második felében markáns változás következik az időjárásban. Több hullámban érkező frontok miatt záporokra, zivatarokra és megerősödő szélre kell készülni.
Migrén, álmatlanság, szorongás, klimax – egyre többen próbálják ki az gyógypiercinget, amikor gyógyszermentes megoldást keresnek régóta fennálló panaszaikra. A módszer sokak életminőségét javítja, az orvosok azonban óvatosságra intenek.
szóljon hozzá!