Az ’56-os meghurcoltakban nincs bosszúvágy

Az interjúalanyok között voltak olyanok, akik katonaként estek szovjet vagy amerikai és angol fogságba, és voltak, akiket civilként hurcoltak el. De előkerültek naplók, feljegyzések, levelek, tárgyi emlékek is, amelyeket menteni próbáltam. A beszélgetések túlnyomó része sorozatban jelent meg a Szabadság napilap hasábjain. Ebből írtam meg államvizsga-dolgozatomat is, amely 2002-ben kötetben is napvilágot látott Szögesdrót címmel. A téma kutatását mai napig folytatjuk férjemmel, Benkő Leventével, akivel Magyar fogolysors a második világháborúban címmel közös, kétkötetes munkát is megjelentettük 2007-ben. 2014-ben Asztalos Lajos helytörténésszel adtunk ki egy kötetet Kolozsvár bombázásáról. Közben sikerült elvégeznem a történelem szakot is, amely újabb támpontokat nyújtott számomra.

– Van közvetlen érintettséged az 1956-os eseményekkel kapcsolatban?

– Legelőször az iskolában kerültem kapcsolatba az 1956-os történésekkel. A református kollégiumban tanárom volt Péter Miklós református lelkész, akinek egyik fő „bűne” az volt, hogy az elesett pesti srácok emlékére megvásárolt tíz méter gyászszalagot, amit kis darabkákra vágva kitűztek kabátjukra. Miklós bácsi egyháztörténetet tanított nekünk, óráin többször mesélt 1956-ról, és elmondta a szamosújvári börtönben írt verseit. Akkor még nem értettem igazán, miről próbál beszélni, de tény, hogy a verssorok mély nyomot hagytak bennem. Később oszlani kezdett a homály, s újságíróként kötelességemnek éreztem rögzíteni e történéseket is. A kötet ötlete Benkő Leventétől származik, aki több könyvet is írt 1956 erdélyi vonatkozásairól.

a Levente és az általam gyűjtött anyagok több év munkájának termései. Tévés kolléganőnk, Vig Emese 2006-ban forgatott dokumentumfilmet Benkő Levente szakmai irányításával, ő az ekkor készült interjúk szerkesztett változatával gazdagította a kötetet. Elsősorban annak az ismertetése volt a célunk, hogy az erdélyi srácok, 1956 főszereplői miként élték át az eseményeket. Reméljük, a könyvnek lesz folytatása…

– Az 1956-os erdélyi események mennyire vannak feltárva?

– Ahhoz képest, hogy nem is olyan rég 1956 tabutémának számított, az utóbbi években számos hiánypótló kötet, tanulmány, valamint dokumentumfilm jelent meg az erdélyi történésekről. De mindez természetesen nem elég, rengeteg még a feltárnivaló munka.

– Az egykori szemtanúkat mennyire nehéz felkutatni, szóra bírni?

– E téren nem ütköztem akadályokba. Sok esetben a túlélők ajánlották figyelmembe egyik vagy másik sorstársukat. Egyesek könnyen megnyíltak: azzal, hogy elmesélték a velük történteket, mintha megszabadultak volna egy óriási, nyomasztó lelki tehertől. Ám voltak, akiket csak hosszas győzködés után sikerült szóra bírni. Az alanyok közül már sokan nem élnek, az idő pedig ellenünk dolgozik. Igyekezni kell tehát, hogy mentsük, ami még menthető.  Azért is fontos ez, mert például az 1956 kapcsán született levéltári források valóságtartalma gyakran köszönőviszonyban sincs az igazsággal. A kihallgatások, gyakran kínvallatások során rögzített jegyzőkönyvek tartalma mindig úgy alakult, hogy az terhelő legyen a letartóztatottakra, ezért a szekusok előszeretettel toldták meg képtelenségekkel a kihallgatottaktól kicsikart vallomásokat.

– Mennyire befolyásolta a résztvevők életét a meghurcoltatás? Maradt-e bennük keserűség vagy bosszúvágy?

– A beszélgetésekből egyértelműen kiderül: mindnyájuk életét alaposan megpecsételték a börtönévek, a kényszermunkatáborok. Akik egyszer túlélték azokat a szörnyűségeket, megaláztatásokat, amelyeknek alávetették őket, és végül hazakerültek, már sem fizikailag, sem lelkileg nem lehettek ugyanazok a személyek, mint a letartóztatásuk előtt. Gondoljunk például azokra az alig 14–15 éves középiskolás fiúkra, erdélyi srácokra, akiket kiszakítottak családjuk köréből, az iskolapadokból, és súlyos börtönéveket vetettek ki rájuk. Ráadásul a politikai rendőrség a szabadulásuk után is megfigyelte őket, és folyamatosan akadályozni próbálták érvényesülésüket. De a sok megpróbáltatás ellenére nem bántak meg semmit abból, amit cselekedtek. Mint vallják, csak azt tették, amit akkor és ott a helyzet, a lelkiismeretük és nemzetük érdeke megkívánt tőlük. És lelkükben a legkisebb nyoma sincs az esetleges bosszúvágynak… Mert ezek az emberek annál sokkal tisztábbak, gerincesebbek és nagyobbak, semhogy lealacsonyodjanak egykori meghurcolóik, kínzóik szintjére.

– A romániai magyar közösség életére mennyire hatott ki az események utáni megtorlás?

– A forradalmat követő megtorlás üzenete egyértelmű volt. Alig tíz évvel a párizsi békeszerződés után a romániai magyarságot figyelmeztetni kellett: eddig és ne tovább. E következtetést egyébként a kötetben szereplő emlékezések is alátámasztják.

– Milyen nyomokat hagytak benned a beszélgetések, a tények feltárása?

Ugyanakkor rengeteget tanultam tőlük. Amikor nehezebb pillanataim vannak, gyakran eszembe jutnak, és rögtön megszégyellem magam, mert rájövök: nekem/nekünk valójában jó dolgunk van, mégis folyamatosan találunk okot a panaszra.

– Nemrég egy 1990 után született egyetemistával beszélgettem, aki bevallotta, számára nemhogy ’56, de már a ’89-es események sem jelentenek sokat, nem is tud ezekről semmit. Neked mi a tapasztalatod ezzel kapcsolatban?

– Egészen bizonyosan létezik olyan társadalmi réteg, amelyet saját magán, az ő jólétén és érvényesülésén kívül nem érdekel egyéb. De találkoztam olyan személyekkel, fiatalokkal is, akiket igenis foglalkoztatnak a múlt történései. Több alkalommal is elmentünk iskolákba, ahol meséltünk nekik a második világháborús fogságról. Túlélőket is meghívtunk ezekre az eseményekre. Harcterekről, lágerekből hazahozott tárgyakat, például katonasisakot, csajkákat, kulacsokat, emléktárgyakat is megmutattunk nekik. Mindezt nagyon élvezték, hiszen számukra így vált kézzel foghatóvá, tapinthatóvá a történelem. Ugyanígy Benkő Levente többször tartott előadást középiskolásoknak az ötvenhatos történésekről is. Sok függ attól, hogy a fiatal milyen nevelésben részesül, illetve az iskolákban hogyan oktatják a történelmet. Gyakran elhangzik: minek foglalkozzunk a múlttal, mert a jelen és a jövő a fontos. Ez így is van, de ugyanakkor jól tudjuk: ahhoz, hogy megértsük a jelent, és tovább tudjunk lépni a jövő felé, előbb meg kell ismernünk a múltat, hagyományainkat és kultúránkat. Úgy vélem, ebből kell kiindulnunk, és ezt kell tudatosítanunk mindenkiben. Akkor talán sokan másképp fogják majd látni a dolgokat.