Aki szép magyar beszédéről híres

Ezek az adások később talán ráébresztik őket, nem feltétlenül az a legfontosabb az életben, hogy másokat lehagyjunk, legyőzzünk, hanem, hogy megtanuljuk szeretni, becsülni őket.

– Honnan ered a versek szeretete? Mikor kezdett foglalkozni komolyabban velük?

– Kamaszként Debrecenben éreztem rá a versekre, amelyeket Debreczeni Tibor egykori magyartanárom szerettetett meg velem. Az ország egyetlen Tóth Árpádról elnevezett gimnáziumában az első órán nem azt kérdezte tőlünk, hogy mi a neved, hanem ezt: ki a kedvenc költőd? Izgultam, hogy óra végéig ne kerüljön rám a sor. Így lett. Aztán otthon „levettem Petőfit”a polcról, bemagoltam néhány versének a címét és a következő órán Petőfi lett a kedvenc költőm. A tanár kezembe adott egy verset, hogy olvassam fel. Állítólag jól sikerült, mert aztán bevett az irodalmi színpadba. Így kezdődött 1962-ben. Debreczeni Tibor kiváló drámapedagógus, rendező és előadóművész ma is. Az elmúlt hónapokban többször is tartottunk együtt irodalmi előadóesteket.

– Debrecenben volt színész, bár egyszer azt nyilatkozta, a színház sosem lett a szíve csücske. Mégis hogyan került e pályára?

– Nem színész akartam lenni, hanem előadóművész, verseket mondani. A Jóisten úgy adta, hogy megnyertem több országos szavalóversenyt. Megkaptam a hivatásos előadóművészi működési engedélyt. Népművelő-könyvtáros és magyar szakot végeztem. Rendszeresen tartottam önálló előadóesteket országszerte és természetesen Debrecenben, ahol gyakran léptem fel a Csokonai Színház művészeivel különböző irodalmi rendezvényeken. Úgy adódott, hogy 1974-ben Szabó Magda Kiálts, város című drámájának ősbemutatója előtt az egyik színész megbetegedett. Lendvay Ferenc, a Csokonai Színház főrendezője emlékezett rám irodalmi estekről és a gyengélkedő színész helyett behívott Bocskai István szerepére. Eljátszottam és ott maradtam három évig. Nem szerettem színészkedni, nem tartottam magam igazán alkalmasnak e pályára. Velem nem vesztett sokat a színházi élet.

– Ki fedezte fel a média világának? Színészi tapasztalata mennyire segítette bemondói munkáját?

– Volt nekem a színházban egy kolléganőm, barátnőm, Máriáss Melinda. A Nemzeti Színházból hívták Debrecenbe, ahol csak főszerepeket játszott. A Bál a Savoy-ban című operettet játszottuk, amelyben én René voltam, a riporter. A szerep szerint a bált kellett közvetítenem. Ezt a jelenetet Melinda, aki Tangolitát játszotta, mindig megnézte a színpad széléről. Egyszer azt mondta: olyan szép hangod van, miért nem vagy te rádióbemondó? És mit ad Isten! Két hét múlva megjelent egy hirdetés az újságban: a Magyar Rádió férfi bemondókat keres. Teljesen titokban jelentkeztem. A több mint ezer pályázó közül a három rosta után engem vettek fel... Kimondhatatlanul boldog voltam, azonnal eljöttem a színházból.

Olyan, ma már legendának számító bemondónagyságok társaságában, mint Körmendy László, Bőzsöny Ferenc, Debrenty Piroska, Erdei Klári, Erőss Anna... Aztán két hónap múlva behívtak a Magyar Televízióba, ahol 1979 elején volt az első képernyős megjelenésem a Jogi esetekben. Attól kezdve sok műsor vezetőjeként, közreműködőjeként tevékenykedtem, és bemondóként dolgoztam. Megtisztelő volt Takács Marika vagy Tamási Eszter kollégájának lenni. Az egykor megbecsült szakmát tőlük tanultam meg anélkül, hogy konkrétan egy percig is tanítottak volna. Főleg, hogy „kioktattak”volna. Ezt a két tüneményes-kedves embert, a televíziózás történetének két meghatározó személyiségét – ma már mondhatjuk, nagyasszonyát – csak szeretni, tisztelni lehetett. Amikor a Magyar Televízióban megszüntették a bemondók foglalkoztatását, megszűnt az a közvetlen, családias, már-már bizalmas (nem bizalmaskodó) kapcsolat, amely az évtizedek alatt kialakult köztünk és a nézők között.

– Híres volt hangjáról, szép magyar beszédéről, elegáns megjelenéséről. Ezeket lehet tanulni intézményes keretek között?

– A mikrofont, a képernyőt megtanultuk tisztelni. Ügyelnünk kellett a megjelenésre, a helyes, a választékos szép magyar beszédre. A legelső, legfontosabb szakmai követelménynek kellene lennie ma is az érthető, szép magyar beszédnek, minden egyéb csak ezután következhetne. Gyakran hívtak és hívnak tanítani.

Előfordul, hogy olyan kollégától hallok valamit helytelenül, akit egyébként szeretek, alkalmasnak, tehetségesnek tartok – felhívom és tapintatosan, finoman figyelmeztetem. Megköszöni, én pedig örülök, hogy segíthetek. Persze vannak, akikkel állandó telefon-összeköttetésben kellene lennem, ám rajtuk úgysem lehet segíteni. Nekünk még voltak mestereink, példaképeink. Mi már nemigen leszünk példaképei egyetlen bemondónak sem. Nem lesz kinek. Az anyanyelvünkön szépen, érthetően, szabatosan beszélő, fogalmazó bemondóra már nincs igazán szükség, hiszen odafigyeléssel, koncentrálással azokat is meg lehet érteni, akik nincsenek birtokában e képességnek. Beszélni mindenki tud, de egy hivatásos beszélő esetében nem mindegy, hogyan szólal meg. Bizonyos fokig talán meg lehet tanulni, de ki merem jelenteni: az embernek veleszületett képesség nélkül nagyon nehéz. Jó énekes sem lesz valakiből alapvető, született muzikalitás nélkül. A versmondás is segítette a munkámat, nem volt sok gondom a beszédtechnikával.

– Több verses CD-je is megjelent, rendezvényeken szaval. Sosem érzett késztetést arra, hogy ön is írjon?

– Magyarország költészeti nagyhatalom, olyan óriási költőink voltak, vannak, hogy vétek lenne belekontárkodni az igazi költészetbe. Sajnos ezt nem mindenki tartja szem előtt. Attól még nem költő valaki, hogy leír két egymással rímelő sort. A költészet nem szakma. Költőket nem lehet képezni iskolában, egyetemen. Költőnek lenni isteni adomány. Hányan, de hányan vannak, akik köteteket jelentetnek meg rosszabbnál rosszabb versekkel. Sokszor kapok én is leveleket, amelyekben verseket (?) küldenek nekem és kérik, mondjam el azokat. Nem tudom megtenni. Szécsi Margit, a 20. század második felének egyik legnagyobb költője írja: „...hogy az embervérpiros tulipánra vagy a vérivó fegyverre megtalálja a költő az érvénnyel ráütő igét – erre minden versnél az életét teszi fel...” Nem írtam és nem is fogok verset írni, nincs hozzá tehetségem, nem költőnek születtem.

– A szakma és a közönség egyaránt elismeri munkásságát, legutóbb Tolnay Klári kulturális díjjal tüntették ki. Hogyan tekint a kitüntetésekre?

– Rádiós, tévés munkámat és a versmondást kezdetektől szolgálatnak tekintem.

Mára a tévé elmaradt, legalábbis a Magyar Televízió. Valóban kaptam díjakat, kitüntetéseket, persze, hogy jólesett. És igazán kedves ez a mostani Tolnay Klári-díj is. Azért is, mert ismertem, szerettem és tiszteltem az ország egyik legnagyobb színművészét, aki óriási műveltséggel, tudással bírt és ezért megtehette, hogy kedves, barátságos és szerény legyen. Klárika ablakpárkányán hosszú ideig egy gerlepár lakott. Szerette, gondozta őket. Sokat mesélt róluk. A Tolnay Klári-díj, a művésznő gerléit ábrázoló szobor Mile Ibolya keramikusművész alkotása.

– Mohai Gábor olyan nyugdíjas, aki sosem pihen. Milyen tevékenységekkel van elfoglalva mostanában?

– Dehogynem pihenek. Augusztusban jöttem haza egy hosszabb ausztriai „semmittevésről”. Még dolgozom a Magyar Rádióban, 40 éve ugyanolyan kedvvel, örömmel. Bőzsöny Feri kollégámtól megörökölvén naponta mondom a Kossuth Rádióban a déli harangszó előtti helytörténeti ismertetőket, a Bartók Rádióban pedig heti rendszerességgel vezetek komolyzenei kamarakoncerteket a Márványteremből. Szombat délutánonként pedig hangversenyeket konferálok, ugyancsak a Bartókon. Néhány éve pedig felkértek az országos sugárzású Bonum TV, az első magyar katolikus televízió „hangjának”, műsorvezetőjének. Örömmel vállaltam. Ez a tévézés mindössze heti 2–3 órát jelent. Évtizedek óta tartok irodalmi előadóesteket országszerte. Hol egyedül, hol énekes, zenész művészekkel, Pitti Katalinnal, Dévai Nagy Kamillával, Binder Károly zongoraművésszel.