Jákváry László otthonában 2021-ben egy hagyományőrzővel
Fotó: Jákváry László hagyatéka
Búcsúpillantás. 78 évvel ezelőtt egy 17 éves fiatalember élete legnehezebb próbáját állta ki, a II. világháború végén Sziléziában a szovjet csapatokkal vette fel a harcot, majd a bajorországi Esslingen környékén az amerikai csapatokkal került harcérintkezésbe a Hunyadi páncélgránátos hadosztály katonájaként. 1956-ban a Baross téri felkelőcsoporthoz csatlakozott. Ezzel a beszélgetéssel emlékezünk Jákváry László magyar-történelem szakos tanárra, aki 95 éves korában, 2023. április 11-én Budapesten hunyt el.
2023. május 14., 12:192023. május 14., 12:19
2023. május 15., 08:022023. május 15., 08:02
– Budapesten született 1928. február 9-én és már kamaszkorában sokat sportolt. Mikor került kapcsolatba a vitorlázórepüléssel?
– 1943-ban 15 éves voltam, akkor fogtam meg először a Tücsök típusú kis vitorlázórepülőgép kormányát, és szintén abban az évben tettem le a vitorlázó I. A. vizsgát, a következő esztendőben, 1944-ben pedig a B-t. Az ejtőernyős ugrás viszont nem tetszett.
– Mikor sorozták be katonának?
– 1945 telén a 25. SS-Páncélgránátos-hadosztályba, a Hunyadiba kerültem. Apám az első világháborúban magasan kitüntetett hadnagy volt. Őt a Hunyadiba irányították: ekkor 46 éves volt, és be kellett vonulnia főhadnagyként.
– Hogyan emlékszik vissza az első harci bevetésekre?
– A tizenhetedik születésnapomat (1945. február 9.) Sziléziában egy vizes lövészgödörben kuporogva töltöttem. A német törzsőrmester rám szólt, nehogy el merjem sütni a puskámat, mert száz méternyire haladnak az orosz harckocsik. Aztán belekerültünk a visszavonulásba. Február 9-től március közepéig macska-egér kergetőzés folyt.
– Az elkerülhetetlen harcokban azonban megsebesült...
– Sziléziában a hadosztályból összeállított kisebb egységgel utóvédharcokban vettem részt. A Hunyadi hadosztályt nem képezték ki, és fel sem szerelték, ezért a harcokba egészében nem vetették be. 1945 februárjában
Landshut hadikórházában műtöttek és kezeltek. A német katonai irányítás nyílt parancsával próbáltam megtalálni a hadosztályomat, amely állandó visszavonulásban volt. Amikor végleg elvesztettem a nyomát, egy Wehrmacht-egység fogadott be. Ez is visszavonulóban keveredett harcokba az amerikai csapatokkal, ezekben vettem néha részt.
– Milyen fegyverzettel harcoltak?
– Grassy József volt a hadosztályparancsnok. A Panzerfaust (páncélököl) volt az alapvető fegyverünk. Volt Panzerschreck („páncélrém", rakétavető-féle harckocsi-elhárító fegyver), 250 kilóra beállított harckocsiaknák, és azonkívül néhány MG-42-es gépfegyver (villám- vagy fűrészgéppuskának hívták, nekem ilyent adtak.) Volt rohamkarabélyunk is (Sturmgewehr), meg Schmeisser géppisztolyok. Megígérték, hogy 8 cm-es közepes aknavetőket is kapunk, de abból nem lett semmi. Az alakulatunkhoz hoztak egy 7,5 cm-es páncéltörő löveget, amihez viszont elfelejtették a gépvontatást, így otthagytuk.
Ha felbomlóban is, de az még szakemberek és igazi katonák kezében volt. Mi valójában utóvéd-töltelékek voltunk: kicsit lövöldöztünk, a szovjetek kergettek, futottunk. Volt néhány sebesült közöttünk, és páran elestek. Később az amerikaiakkal kerültünk összetűzésbe Esslingen környékén.
Jákváry László édesanyával 1949-ben
Fotó: Jákváry László hagyatéka
– A Hunyadi SS hadosztály mennyiben volt kivételezett?
– A fegyveres SS tagjai ugyanolyan frontkatonák voltak, mint bárki más. Korompay Gusztáv századparancsnokom a folyamőrségtől érkezett – őt később a szerbek kivégezték Újvidék miatt –, szakaszparancsnokom a ludovikás Korniss hadnagy, a másik szakaszparancsnok pedig Korsós hadnagy volt. Századom a III. ezred úgynevezett ezredközvetlen alakulataként szolgált. Eredetileg nehézfegyver század lett volna, amit németül IG Kompanienak hívtak.
– Hogyan került haza a frontról?
– 1945. április második felében keveredtem vissza az eredeti magyar Hunyadi alakulat maradványaihoz.
Édesapámmal '45 szeptemberében érkeztünk haza, és 1948-tól jártam a pesti bölcsészkarra.
Tanári tablókép 1962-ből
Fotó: Jákváry László hagyatéka
– 1956. október 25-én csatlakozott a Baross téri felkelőcsoporthoz, katonaviselt emberként a fiatalokat képezte ki fegyverhasználatra. Hogyan boldogult új feladatával?
– Azzal a dobtáras géppisztollyal kellett megtanulni lőni, amivel az ember ha sorozatot lőtt, erősen fölcsapott balra, úgyhogy le kellett egy kicsit húzni. Amíg a fiúk ezt megtanulták, eltelt néhány óra. Mondtuk nekik, hogy nem az a hős, aki föláll a barikád tetejére és lő, amíg meg nem hal, hanem az, aki bedugja a puska csövét két tégla közé, harcol és túlél. Szóval ezekből a lelkes, feltüzelt, elszánt fiatalemberekből olyan kisebb csoportok alakultak, amelyek tudtak harcolni.
Kezdő segédmunkások, szakmunkások is érkeztek Pestszenterzsébetről a Keletibe. Pesterzsébeten egy építőbrigád dolgozott, onnan jöttek húsz-huszonöten hozzánk. Lelkesek voltak és meg kellett őket tanítani harcolni. Úgy éreztem magam, mint egy kiképző őrmester. Megmutattuk a srácoknak, hogy amikor kiürül a tár, hogyan kell beledugdosni a lyukakba a töltényeket.
– Hogyan boldogultak a szovjet csapatok elleni utcai harcokban?
– Fegyelem volt: amit a csoport vezetője mondott, azt megtették. Mindenki egy célért jött össze, belerázódtak a feladatokba. Túlfűtöttek voltunk, idealisták, elszakadva a valóságtól. Teljesen irracionális dolgokban hittünk. A Keleti pályaudvar hátsó előterét ellenőriztük, mindig ketten járőröztünk. Szereztünk egy láda kézigránátot, elegendő élelmiszert, benzint a pályaudvarról és üvegeket a közértből.
A felső részükön nyitott szovjet páncélkocsik jöttek 8-10 szovjet katonával. De hamar rájöttek, hogy utcai harcokban ezek a páncélkocsik hasznavehetetlenek, a benne ülők könnyű célponttá váltak. Repültek a benzines palackok, lőttük őket, ők minket. Nekem II. világháborús, dobtáras, úgynevezett davaj-gitárom volt. Váltakozó harcok alakultak ki itt is. Egy-két nap múlva a szovjetek T-34-esekre cserélték a felderítő páncélkocsikat.
Elismervény 1956-ból az átadott fegyverről
Fotó: Jákváry László hagyatéka
– Meddig harcolt Budapest utcáin?
– Október 29-én sérültem meg, egy gránátszilánk levitte a bal kisujjam első percét. November 3-án elmentem a XVII. kerületbe, ahol éppen a kerületi Nemzetőrség alakult meg. Mivel alig volt fegyverük, leadtam a dobtáras fegyveremet, amiről kaptam egy elismervényt, amit máig őrzök. 1957-ben szóltak az ismerőseim, hogy keresik a Baross térieket. Ekkor barátaim segítségével egy gyerekcsoporttal kimentünk az NDK-ba fél évre, a Harz hegységbe, Blankenburgba.
Kint megismertem későbbi német feleségemet, Ursulát. Az ismerősöknél történt puhatolózás után tértünk haza Budapestre.
– Mire úgy tűnt, hogy a rendszer szemében feledésbe merül 1956-os tevékenysége, mégis lebukott. Ez hogyan történt?
– A budapesti rendőrségen, a Vadász utcában 1967-ben nagytakarítás volt, festettek, ide-oda huzigálták a polcokat. Az egyik szekrény tetejéről leesett egy kartondoboz, amiben a kiállított 56-os nemzetőr-igazolványok listája és a kiadott fegyverek száma szerepelt. Ezzel buktam le. Körülbelül
1963-ban bevezettek egy korlátozott amnesztiát – ez volt az egyik feltétel ahhoz, hogy az ENSZ levegye napirendről a magyar kérdést –, talán ennek is köszönhetem, hogy nem kutattak utánam, így aránylag könnyen megúsztam.
– A tanári pályától történt eltiltás után hogyan alakult az élete?
– Hosszú évekig a Tűzálló és Ipari Kerámia ktsz-ben dolgoztam. Az egyik volt tanítványom apja hívott oda, mert tudta, hogy gondban vagyok. Anyagáruforgalmi osztályvezető-helyettesként jöttem el onnan 1973-ban. Német- és angol nyelvtudásomnak köszönhetően elmentem idegenvezetőnek. Később egy utazási iroda alkalmazott, végig idegenforgalomban dolgoztam. 1988-ban, 60 évesen mentem nyugdíjba.
A Hunyadi hadosztályba toborzó plakát
Fotó: Jákváry László hagyatéka
A Hunyadi hadosztály
A németül hivatalosan »25. Waffen-Grenadier-Division der SS« (ungarische Nr 1.) -nak nevezett Hunyadi hadosztályt magyarul először Hunyadi páncélgránátos-hadosztálynak, majd később „Hunyadi” magyar fegyveres SS-gránátoshadosztálynak hívták. A Waffen-SS magyar hadosztályainak vezényleti nyelve magyar, katonái magyarok, illetve magyar állampolgárok voltak.
Ahogyan Szakály Sándor történész fogalmazott 2009-ben a Magyar Nemzetben: ,,Az úgynevezett »Hunyadi hadosztályokba« – a közvélemény számára így szerepeltették a Waffen-SS magyar alakulatait – való jelentkezés lehetőségére 1944 novemberétől hívták fel a figyelmet a plakátok, falragaszok, különböző újsághirdetések. A propaganda hatására jelentős számban jelentkeztek fiatalok a szolgálatra. A legénységi állomány többsége 17-21. életév közötti fiatalember volt, kisebb részét pedig a magyar királyi honvédségben szolgálók tették ki. A számottevő érdeklődésnek – a háború folyamán mintegy 40 ezer magyar jelentkezett a Waffen-SS magyar alakulataiba – különböző okai voltak:
1. Sokan úgy érezték, hogy a haza védelme a kötelességük, és ezekben az alakulatokban jobb felszereléssel, jobb fegyverzettel, jobb ellátási körülmények között tehetnek eleget ennek a feladatnak.
2. A jelentkezők nem a frontra, hanem hátországi kiképzőközpontokba kerültek, így a hadműveletekből elvileg „kimaradtak”, és úgy számoltak, hogy megúszhatják a fegyveres összecsapásokat. Az önkéntes és toborzott állományt a rajkai gyűjtőterületről vasúton a Német Birodalomba szállították, ahol megkezdődött a kiképzésük és a felszerelésük."
Sok kallódó fiatalember, diákgyerek, levente, csapatától elszakadt katona, hajó nélkül maradt folyamőr gyűlt össze Nyugat-Magyarországon, közülük sokan kerültek a Hunyadiba. Fontos leszögezni, hogy a fegyveres SS-ben szolgálni nem kivételezettség és párthűség alapján lehetett, hanem önkéntes döntés, majd később sorozás, illetve a Wehrmachtból oda történt áthelyezés révén.
Kelemen Miklós
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!