Ahogy a csillag megy az égen

– A legidősebb magyar színház legfiatalabb színészeként határoztad meg magad. Hogyan lett belőled színész egy olyan világban, ahol a legtöbben elsősorban a pénzt vagy a pénzes szakmát keresik?

– Hétgyermekes családba születtem Kalotaszegen, így gyermekkorom sohasem volt anyagilag „túltelített”. Érettségi után elgondolkoztam, hogy melyik az a szakma, amelyet életem társául fogok választani, az ugyanis nyugdíjig elkísér. Amikor valaki hivatást választ, azt szeretnie is kell. Egy év alatt több munkát, szakmát is kipróbáltam. Ráadásul 13 éves korom óta kétkezi munkás is voltam, hiszen az összes nyarat kőművessegédként átdolgoztam. Később vízszerelő, Olaszországban szobafestő voltam, sőt a román hadseregnél tűzszerésznek is vizsgáztam. A lista végén a színművészet is szerepelt, ugyanis hatéves korom óta népdaléneklő versenyeken vettem részt, a zilahi iskolában pedig amatőr színjátszócsoportot alapítottam. Ezért mindig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy színpadra kerüljek. Amikor érettségiztem, éppen beköszöntött a gazdasági válság. Körülnéztem és láttam, hogy fiatalok tucatja végzett két-három egyetemet, közben pizzafutárként dolgozott, mert nem tudott elhelyezkedni. Jól meg kell gondolni, mit szeretnénk. Ha pedig valaki pályát választott, akkor azon becsülettel kell helytállnia. Mint ahogy a csillag megy az égen –szerintem minden szakmához így kellene hozzáállni.

– Mit jelent számodra a színház?

– Miután utolsónak kerültem be az egyetemre, egyre jobban megszerettem a színészetet. Annyira, hogy most már a világ legidősebb magyar színházának legfiatalabb tagja vagyok, és szeretem mindazt, amivel foglalkozom. Ez az a hely, ahol megnyugszom. Konfucius szerint, ha valaki megszereti a munkáját, többet nem kell bemennie dolgozni. Én is így érzek: a kolozsvári színházra nem munkahelyként tekintek, hanem kellemes közegre, jó emberek közösségére, ahova vidáman megyek be, és úgy is jövök ki.

– A színészet mellett más jellegű munkát is felvállaltál. Több mint 30 ezer km-t tettél meg eddig, több tucat erdélyi iskolába jutottál el. Milyen előadásokkal látogatod az oktatási intézményeket?

– Néhány évvel ezelőtt elindítottam egy mozgalmat, amely azt tűzte ki célul, hogy a fiatalokkal megszerettesse az irodalmat. Különben már több mint 40 ezer kilométernél tartok. Szeretném kibillenteni a fiatalokat a simogatós telefonok világából, és arra buzdítani őket, hogy többet olvassanak. Ez ugyanis hozzájárul szellemi fejlődésünkhöz. Előadásokat tartok 50 percben, amelyben kötelező tananyagot dolgozok fel, akár érettségi tételeket is: Dsida Jenőről, Arany Jánosról, terveim szerint pedig nemsokára Szilágyi Domokosról is. Ezekkel járom az iskolákat: szeretnék minél több diákhoz eljutni, és kicsit új megközelítésben bemutatni a szerzőket, „leporolni a költőkről a port”–megszerettetni a fiatalokkal.

– Akik az Arany-estedet látták, tudják, hogy nem a versek felolvasásának unalmas egymásutániságáról beszélünk, hanem szó van benne sms-ről, skype-ról, táblagépről, közösségi oldalakról. Ez kell ma a fiataloknak ahhoz, hogy menő legyen, eladhatóvá váljék az irodalom?

– Másképp kell ma tanítani a magyar irodalmat is, mint száz évvel ezelőtt. Változik a világ, és nehéz kimondani, de néha nekünk is változnunk kell a világgal olyan módon, hogy a mai modern technológia eszközeit is használjuk. Dsida Jenő az Erdélyi Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke is volt. Az ő költészete igazán emberközeli, talán az ő művein keresztül volt a legkönnyebb megfogni a diákok érdeklődését. Dsidával 65 középiskolát jártam be. Jelenleg a Bomlott cimbalom című műsorral járom Erdélyt, Arany ismeretlen arcára kívánom felhívni a figyelmet.

– Arany János, Szent László-legenda, film. Miről van szó?

– Február környékén, amikor Arany életét kutattam, ráakadtam a költő Szent László legenda című költeményére. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy ha két ilyen emblematikus személy emlékéve indul 2017-ben, akkor érdemes lenne ezt összekötni. A Kincses Kolozsvár segítségével felkerestük az Arany Emlékbizottságot, amelynek támogatásával húszperces kisfilmet készítettünk. Ebben Arany Jánosra, illetve Szent Lászlóra emlékezünk. Bejárjuk Nagyszalontát, Debrecent, Nagykőröst. Budapestre megérkezve a Széchényi Könyvtárba megyünk, ahol a Toldi estéjének a kéziratát őrzik: az ötödik ének Szent László legendájával kezdődik. Budapestről visszafelé jövünk Nagyváradon keresztül Székelyföldre –a legenda nyomán. Kuriózumként annyit mondanék el, hogy amikor a film zeneszerzője –Kelemen László, a Hagyományok Házának igazgatója –kézbe vette az Arany-szöveget, azt mondta, hogy a vers ritmikájában tökéletesen megegyezik egy mezőségi, széki népballadával. Úgyhogy segítségül hívta kedves barátját, Pál István Szalonnát és annak bandáját, akik a filmben a talpalávalót húzzák.

– Kevesen vállalják fel ezt a művészi munkát, pedig ez is a színészethez tartozik: megszerettetni a verset, a magyar irodalmat. Van valamilyen kézzelfogható eredmény, visszajelzés?

– Sok dolgot említhetnék. Mintegy nyolcvan magyartanárral tartom a kapcsolatot. Nemcsak magyarvezetésű iskolába, hanem a besztercei Andrei Mureşanu kollégiumba is elmentem. Itt nem kis dolog volt meggyőzni a román igazgatót, hogy nem olyan rossz, ha én egy költő életútjával megismertetem a diákokat. Azt mondtam, amennyiben érettségin ezt kapják, és jobb jegyet érnek el, akkor az iskola átlagát is emelni fogják a minősítések. A legfontosabb visszajelzés üzemanyagként hajt előre engem. A Bethlen-kollégiumban többször jártam. Második előadásom után a magyartanárnő felhívott, és azt mondta, csoda történt, mert a dévai szavalóversenyre korábban csupán hárman, a Dsida-előadásomat követően másfél hónappal viszont már hatvanan jelentkeztek.

– A diákok egyre kevesebb magyar irodalmat tanulnak. A színházban is zömmel külföldi, sok esetben elvont, néha érthetetlen darabot játszanak. Sodródunk az árral, ez a trend, vagy a magyar kultúra tudatos rombolása folyik?

– Azt vallom, amit az őstermelők. Ha fogyasztunk, akkor fogyasszunk helyit, ez a legegészségesebb. Nagy elődeink –például Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kemény János és az egész helikoni közösség, amelyet folyamatosan piedesztálra emelek –számunkra a nagy példaképek a 20. századi erdélyi kultúránkban. Meg kell erősödni a helyi költészettel, irodalommal, kultúrával. Utána pedig nyílhat a szemünk a világ felé –akár 360 fokban is. De ahhoz kell egy alap, megismerni a gyökereket. Hogy a magyar kultúra tudatos rombolása folyna, erős kifejezésnek tartom. Szerintem minden területen, Erdélyben is, vannak olyan elöljárók, akik példaképek lehetnek a kultúrában, egyházban vagy éppen politikában. A lényeg az lenne, hogy ezek a személyek határozzák meg az irányvonalat –az irodalomban is.

A trend az, amit közösen elfogadunk. A közösségformáló emberek mondják meg, mi a jó. De a virtuális világból sok szemetet dobnak ránk, butítanak.

A gyerekek sokkal hamarabb hozzájutnak egy interneten kikeresett szöveghez, mint bármilyen nyomtatott könyvhöz. Ezért hiába vannak meghatározó emberek –akár a kultúra világában is –, a figyelem hamar másra terelődik. Ezért határoztam el: keressük meg a diákokat a „virtuális világban”, kopogtassunk ott a költészettel. Előadásaim után azt kérem a gyerekektől, aznap árasszuk el a Facebookot például saját maguk által kiválasztott Arany-idézetekkel. Azt látom, működik.

Az, hogy tudatos rombolás folyna, azért nem igaz, mert minden rajtunk múlik. Ha mindenki elhatározza, hogy a gyerekét könyvek olvasására, az irodalom szeretetére tanítja, akkor annak egy idő után eredménye lehet. Vezessük rá a gyermekeket, hogy ne csak az esti imádságot mondják el, hanem minden este olvassanak verset is. Ez rendkívül segíti a szókincs gyarapodását és azt, hogy az ember szépen, választékosan beszéljen.

– Egyes rendezők obszcenitást és absztraktot erőltető torz vágya nem öli-e meg a klasszikus darabokat és a jó iránt vonzódó nézők szépérzékét?

– Ahány ház, annyi szokás, ahány ember annyiféle. Amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Az ingerküszöb emberenként változik. Az emberek esztétikai érzékküszöbe is változhat. Száz éve egy francia kiállításon felakasztottak a falra egy angol WC-kagylót, amelyre egyesek azt mondták, igazi installáció és művészet, mások csupán annyit: egyszerű budi. Nem lehetünk egyformák, mert akkor Észak-Koreában élnénk: ugyanakkor tapsolna és egyszerre mosolyogna mindenki.

– Nemcsak a színházban és az iskolákban tűnsz fel, hanem az úrasztalánál is. Pontosabban Luther asztalánál…

– Erdélyi költők istenes verseiből készített összeállítással is járom szülőföldünket. Olyan műsorokat állítok össze, amelyek kapcsolódnak karácsonyhoz, húsvéthoz vagy éppen pünkösdhöz. A Luther asztalánál című műsort a reformációra állítottam össze úgy, hogy a szövegek hasznosak legyenek a hallgatóság számára. Megtaláltam Luther asztali beszélgetéseit, a műsorban pedig azokat a gondolatokat emeltem ki, amelyekről úgy gondoltam, érdekesek lehetnek: harácsolás, a pénz negatív hatása a társadalomra, házasság, gyermekáldás, felebaráti bocsánat. Luther elmondja a véleményét a jóslatokról, jövendőmondókról és a pletykás, rágalmazó emberekről is. Olyan dolgokat emeltem ki, amelyek által Luther jó tanáccsal látja el a ma emberét.

– A helikoni közösség munkájának népszerűsítését is tervbe vetted. Milyen ötlet és elképzelés alapján?

– Kétéves tervről van szó. A helikoni munkaközösség tagjait próbálom rendre bemutatni, újjáéleszteni a köztudatban. Dsida Jenő volt a sorozat első kiszemeltje, aztán Tamási Áron következett, de Hunyadi Sándorról is szó esett. Nemrég szerencsém volt a marosvécsi kastélyban is fellépni ugyanabban a teremben, ahol Dsida 1936 nyarán felolvasta a frissen költött Psalmus Hungaricust. Mindez azért fontos számomra, mert ezek az emberek 1926-ban közösségépítő mozgalmat, színháztámogató programot indítottak el, élükön Kemény Jánossal, aki minden vagyonát erre áldozta. Márton Áron püspök szavai számomra az ars poeticát jelentik. Egy népszövetségi gyűlésen a következőket mondta, ami napjainkban is rendkívüli aktualitással bír: „panaszkodunk újabban elég sűrűn, hogy népünk elmaradott és rossz, s hogy különösen az ifjúság elveszítette az apák tisztes erkölcsi érzékét. Romlik, s az ősök szent hagyományaihoz mind hűtlenebb lesz. A romlás lejtője felé sodródik. Tanítsunk irodalmat. A nyelv volt mindig is a leghűségesebb kísérőnk. Ez pattogott az ősök ajkán, ezen kesergett a Rodostóba száműzött magyar. Dicsőségünket, bánatunkat és örömünket is, ha volt, ezen fejezték ki költőink, művészeink. Érezze meg a nép a nyelv sok ízét, a benne rejlő – szegénynél és úrnál egyazon lelket felmutató – erőt.” Ezt vallom én is: az egész történelmünk során az egyik legfontosabb dolog a nyelv volt, ami megtartott. Úgy gondolom, meg kell becsülnünk azt, amit elődeinktől kaptunk.

– Haza, szeretet, művészet. Az Arany Emlékév Emlékbizottságának mottója. Ha valaki meghallgatja előadásodat, arra gondol, hogy rád is illik e hármas. Téved?

– Nem. Bár én inkább megcserélném: szeretet, haza, művészet. A szeretet ugyanis mindennél fontosabb –bár ez sokak számára a 21. században akár giccsesnek is hangozhat. Ettől függetlenül minden személy vágyik a szeretetre. Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié – írja Ady. A művész is csak akkor tud alkotni, ha szeretetet érez, ha van egy múzsája például, akit szeret. Nálam ezért kerülne első helyre a szeretet. Ha pedig ez megvan, akkor van haza is. Különben gyűlölség, viszálykodás és háború lenne, ilyenkor a haza elvész. Ha azonban van haza, akkor biztosítottak a körülmények, hogy a művészek alkotni tudjanak.

– Nemrég született meg második fiad. Meddig lehet ezt az óriási energiát felemésztő, sok utazást igénylő munkát végezni?

– Rendkívül optimista és bizakodó vagyok. A fiam születése is ambíciókapszula számomra. Eddig 43 ezer kilométert tettem meg, remélem, eljutok a 86 ezerig is. Akkor elmondhatnám: majdnem kétszer körbekerültem a Földet, és csak Erdélyben jártam. Akinek gyereke van, átértékeli a világot. Elgondolkodik azon, mit hagy majd az utána jövőkre. Nem vagyok szentimentális típus, de eszembe jutott, hogy amikor eljön az utolsó óra –hiszen ezzel is számolni kell –, mit tudok majd felmutatni az utódoknak. Mit válaszolnak majd a gyermekeim, ha megkérdezik őket, ki volt az édesapjuk? Azt szeretném, ha nem így kezdenék a mondatot: hááát…egy színész. Inkább tudják elmondani, hogy kolozsvári színészként biztonságos, szeretetteljes társadalmat próbáltam építeni – számukra is.