A kritikus ne söpörjön a szőnyeg alá

– A 2015–2016-os színházi évadnak melyek azok a fontosabb előadásai, amelyeket mindenképp látnunk kell?

– A jatekter.ro színházi portálon A 2015-ös év színházi legjei címmel készítettünk egy összeállítást a tavalyi év izgalmas előadásairól. Ebből az összeállításból is kiderül, hogy Erdélyben két nagyobb tendencia látszik kibontakozni. A kőszínházakban hagyományosabb esztétikák mentén készülnek az előadások – bár Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi Vízkeresztje nagyon mai, és Keresztes Attilának a marosvásárhelyi színházban színre vitt Sirályáról is sok jót hallani. A másik tendencia elsősorban a független színházakhoz köthető – Kolozsváron a Zug vagy az Ecsetgyár a helyszínük –, amelyek gyakran foglalkoznak előadásaikban társadalmi kérdésekkel. Tartalmilag és formailag is inkább meg tudják szólítani a fiatal nézőket. Örvendetes ténynek tartom, hogy egyre több kőszínház is próbál ilyenszerű előadásokat műsorra tűzni (bár ezek az idősebb nézőknek kaotikusnak, vadnak tűnhetnek): így jöhetett létre Kolozsváron az Ivanovék karácsonya vagy a #hattyúdal. Három fiatal színházi rendezőre is felhívnám a figyelmet: Nagy Botond A homokszörnyet és Szárdár Tagirovszkij a Nyinát a gyergyói Figura Stúdió Színháznál vitte színre, és mindketten rendeztek Sepsiszentgyörgyön is. Illetve kiemelném Botos Bálint rendezőt, aki a kolozsvári Váróterem Projektnél hozott létre érdekes előadásokat (Advertego, Zéró).

– Erdély nagyobb színházaiból mintha kiszorulóban lennének a populárisabb műfajok. Nincs igény napjainkban a népszínházra?

– Városa válogatja – a Csíki Játékszín például teret ad a könnyű daraboknak. A kolozsvári színház más utat választott – a minisztériumi támogatással meg is teheti. Egyébként a kolozsvári színház is törekszik szélesebb igények kiszolgálására: játszották a Sweeney Toddot, a Serena in X-tremist vagy újabban Az árnyékot. Mivel a Kolozsvári Magyar Opera vállalta, hogy kiszolgálja a populáris műfajok iránti igényeket, ezért a színház inkább megtehette, hogy haladó szellemű legyen. Habár mostanában egyre jobban veszélyeztetik ezt a pozícióját a függetlenek... A színikritikusoknak különben nincs igényük a népszerű műfajokra (hiányosságunk, hogy keveset gondolunk az egyszerű nézőre), a progresszív előadásokat kedveljük, az igényességet: azt, hogy ne maradjunk el a nyugati trendek mögött.

– Nem minden igénytelen, ami populáris...

– Nem, persze, az igényesség egy musicalnél, egy operettnél is megjelenhet. De a populárissal az a gond, hogy untig ismert, pedig a művészetben épp az a fontos, hogy létre tudjon jönni valami. Hogy hagyjuk kibontakozni azokat az alkotókat, akik akár tartalmilag, akár formailag újat tudnak mondani. Ez nekünk, nézőknek is segíthet, hogy a látásmódunk változzék, hogy a határainkat feszegessük.

– Ha már kritikusokról beszélt: nemrég a Facebookon vitát kezdeményezett arról, milyen a jó színházkritika. Mi volt a vita hozadéka?

– Felszínre kerültek a színházról (nem) születő írásokkal kapcsolatos problémák. Tudtam, hogy azonnali megoldásokat nem fogunk találni, de a szőnyeg alá söprés helyett már az is előrelépés, ha beszélünk a gondokról. Például arról, hogy az alkotók és a kritikusok nem beszélnek (eleget) egymással. Nem ismerjük az igényeket, a fájdalmakat, az örömöket. Néhány vélemény, amelyet csak sejtettünk, ebben a vitában felszínre került. Ilyenkor persze az is kiderül, vannak olyanok, akikkel soha nem fogunk egyetérteni, viszont meg kell kísérelni mindegyik félnek láthatóvá tenni a szempontjait. A párbeszéd azért fontos, hogy legalább sejtsük, mi van az egyes drámaírók, színiigazgatók, színészek, kritikusok és nézők fejében – innen már tudunk válaszolni az elvárásokra. Nem látjuk eléggé, egymás munkája miben áll, legtöbbször ez a konfliktusok forrása. Egy színházi alkotó számára nem egyértelmű: színházi kritikus nem létezik. Nincs ilyen. Vagy egyetemi oktató vagyok, vagy szerkesztő, vagy mindkettő, vagy újságíró, és akkor teljesen más dolgokról is kell írni. Ezért találkozunk olyan elvárásokkal, hogy miért nem írunk minden előadásról. Mert kritikusként nem lehet megélni, mellette muszáj számtalan egyéb dologgal foglalkozni, ami mellett nem biztos, hogy időnk marad mindenről írni. Nem beszélve arról, hogy az erdélyi színházért tenni nem csak azt jelenti, hogy beszámolunk az előadásokról. Fontosak a szaklapok, amelyeket menedzselni kell, fontos, hogy magyarországi szakmai szervezetekben jelen legyünk, fontos az utánpótlás nevelése stb., stb. Nem megharagudni kell, hanem leülni és beszélgetni. S ha ezeket tudomásul vesszük, talán kevesebbet is bántjuk egymást.

– Egy ilyen vitára alkalmas a Facebook?

– Azt hiszem, igen – a Játéktér, amelynek évi négy lapszáma és online felülete is van, ritkán éri el ugyanazt a hatást, mint a Facebook. Ott is kezdeményeztünk színházi vitát, épp a kritikáról, de nem igazán szólnak hozzá. Egy kifejtettebb, mondjuk egyoldalas véleményt ritkán fogalmaznak meg az emberek, ha a véleményüket el tudják mondani a közösségi oldalon egy rövid posztban vagy kommentben. S ha provokatív kérdésekkel találkoznak, inkább késztetést éreznek, hogy visszavágjanak. Ilyen értelemben a vita termékeny volt, sokan hozzászóltak. Amúgy egy színész, egy rendező részéről gyakran jelentkező igényre, hogy a kritikusok írjanak minden egyes előadásról, talán épp a vita eredményeként vágott bele Boros Kinga, hogy megírja a fontosabb észrevételeit egy-egy Facebook-posztban, megjegyezve, milyen problémákat érzékel az adott előadás kapcsán. S ez ebben a formában nagyon demokratikus is, hiszen a kritikus mellett a színész, a néző is követheti a bejegyzést, és hozzá is szólhat. Lehet, hogy jobban át kellene gondolnunk a közösségi terek kihasználhatóságát. Az erdélyi értelmiségiek amúgy élnek már a közösségi terek nyújtotta lehetőségekkel: ide csatornázzák be az egyéb helyen megjelent szövegeiket, itt osztanak meg konferenciafelhívást, vagy itt generálnak vitát az őket foglalkoztató kérdésekről.

– Ha színikritikus nem létezik, ki írhat színházi kritikát? Milyen a jó vagy arossz színházi kritika?

– Amikor egyszer kíméletlen szavakkal írtam a Csíki Játékszín egyik előadásáról, kellemetlen érzés volt másnap az utcán szembemenni az éppen ledorongolt színésszel. Ugyanolyan könnyedén illettem keresetlen szavakkal a munkáját, ahogyan egy időben vagy térben tőlem távol élő alkotóval tenném – és tettem is korábban, irodalom- és filmkritikáimban. Nem vettem figyelembe, hogy ő is egy élő ember, épp úgy nehézségekkel küzdhet a munkája vagy élete során, mint én. A kritikusoknak tehát megvan a sara abban, hogy néha nem fogalmaznak elég körültekintően.

– Mégsem lehet a külső tényezőkre hivatkozva elhallgatni, ha egy színész rossz...

– Persze, de nem mindegy, hogyan írom meg. Úgy is el kell tudnom mondani a véleményem, hogy a szakmaiság keretén belül maradjon, s hogy meg is győzzük a színházi alkotókat: értünk a szakmánkhoz. Vannak olyan szerzők is, akik színházi előképzettség nélkül írnak előadásokról. Ami nem baj, de én úgy látom, előbb-utóbb kilóg a lóláb az ilyen kritikáknál. Nagyon nehéz megtanulni igazán látni a színházat, sok év tapasztalatára van szükség.

– Jó színházkritikát tehát az írhat, akinek van színházi előképzettsége?

– Semmiképp sem válik hátrányára. Egy színházi kritikából meg lehet állapítani, ki honnan érkezik. Nagyon nehéz meglátni olyan tendenciákat a színházban, amelyeket ha színházi képzettséggel nézelődsz, akkor talán észreveszel, viszont ha az irodalom vagy a képzőművészet felől érkezel, már kevésbé látszanak, vagy egyszerűen nincs rá szemed. A színháznak is megvannak a specifikus részletei: ha valaki nem ehhez a figyelemhez szokott, sokáig nem látja elég jól mondjuk a színészt.

– S mit tegyen a néző, akinek nincs színházi előképzettsége, talán nem is az irodalom felől jött? Hiszen mégis csak értük is van a színház...

– Megnéztem a szentgyörgyiek szilveszteri előadását, az Úrhatnám polgárt: sok szórakoztató elemmel, de mégiscsak progresszívebb módon adták elő „Moliere-t”. Kicsit féltem, a közönség hogyan fog viszonyulni ehhez a számukra különös, újszerű feldolgozáshoz. Egyes nézőkhöz közelebb kerülve azt tapasztaltam: ki lehetett mozdítani őket a komfortzónájukból, elfogadták, a világban történnek új dolgok, amelyekkel együtt lehet élni. Nem mondták azt, hogy régen nem ilyen volt a színház, ezért minden, ami ma másmilyen, rossz. Bízni kell az alkotóban, hiszen sem magának, sem a nézőnek nem akar rosszat. Ha minden más dologban szakemberre bízzuk magunkat, miért ne tegyük ugyanezt a színház esetében is? Másrészt a nézőknek tudom ajánlani átvezetőként a kritikákat is – vannak olyan napilapok, amelyek igényes színikritikát közölnek. Például a Háromszék című napilapban jó szakember, Nagy B. Sándor ír mostanában a színházról, az ő ítéletére bátran lehet hagyatkozni. Persze, nem minden napilap ilyen szerencsés, viszont ez esetben van erdélyi szaklap, a Játéktér, amelybe szintén szakmabeliek írnak friss előadásokról. A neten is rá lehet keresni.

– Az erdélyi drámának nagy múltja van – hogyan látja a kortárs erdélyi drámát, drámaírókat, mennyire ismeri őket a nagyközönség?

– Színházaink legtöbbször klasszikus drámákat vesznek elő (Csehovot, Shakespeare-t, akár huszadik századi szerzőket is), vagy könnyű darabokat. Az igazgatók a kortárs színdarabokban talán nem látnak annyi kifinomultságot, vagy egyszerűen nem ismernek elég új szöveget, ezért nem tűznek sok ilyent műsorra. Kolozsváron bár láttunk néha Visky András-, Demény Péter-darabot, de nem ezek kerülnek túlsúlyba. Székely Csabát inkább Magyarországon játsszák – illetve ahol él, Marosvásárhelyen. Tartalmi értelemben újszerűek Székely Csaba szövegei, formailag viszont néha jót tesz a darabjainak, ha egy-egy rendező felturbózza őket, ahogy Nagy Botond is tette Gyergyóban A homokszörnnyel. A vásárhelyi Yoricknál előadott MaRó, a magyarok és románok együttéléséről szóló vígjátéka például amiatt sem tud igazán ütős lenni, mert túlzottan szövegközpontú marad az előadás. Amúgy nagyon kíváncsi lennék a Szombathelyen bemutatott Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) című drámájára. Sürgős lenne megszervezni neki egy erdélyi turnét, amíg le nem veszik műsorról az előadást – jó lenne amúgy, ha több előadás is turnézhatna, például Székely Csaba Bányavirága és Bányavaksága is, a hírük nyomán sok erdélyi városban kíváncsiak lettek rájuk a nézők. Csabát amúgy lehet kapacitálni, úgy tudom, szívesen vállal el felkéréseket: ha a színházainknak kortárs darabokra lenne igényük, nála bátran kopoghatnak.