A kereskedelmi média iszonyatos rombolása

Aztán a felére csökkentették a műsoridőnket, s 1988-ban ennek is vége lett. Közölték, hogy a magyar műsor beolvad a román adásba, mert úgymond „lehet a magyar kultúrát román nyelven is terjeszteni”. Ezt viszont tudtommal senki nem vállalta.

– Huszonöt éve vagy a rádió szerkesztőségének tagja. Mi tartott itt?

– A főállású újságírást nem a rádiónál kezdtem. A tanügyből 1990 márciusában jöttem el, a Fiatal Fórum országos ifjúsági hetilapnál lettem szerkesztő, majd rovatvezető. Majdnem négy évig dolgoztam itt, s ezzel párhuzamosan az akkor kéthetente megjelenő Kalotaszeg folyóirat főszerkesztő-helyettese voltam. Rengeteget írtam – akkori mércével mérve mindenképpen. 1993 novemberében lettem főállású rádiós, de azt megelőzően két évig külsősként dolgoztam. Közben a Korunkban, a Jelenlétben, a Zabhegyezőben jelentek meg írásaim. Utólag visszagondolva: a kevesebb több lett volna. Nem jó, ha az ember felaprózza és túlvállalja magát. Emlékszem, a Fórumnál töltött majdnem négy év alatt a szabadságomat sem vettem ki, annyira szívem csücske volt a lap. Aztán 1995 táján csődbe juttatták egyesek. Miután a rádióhoz kerültem, több állásajánlatot kaptam, hívott Kántor Lajos a Korunkhoz, az egyetemre is többször hívtak, de maradtam. 1993 után két évig másodállásban még szerkesztettem a Kalotaszeget és fél évig  a Korunk olvasószerkesztője is voltam. Az ember egy ideig bírja a pörgést, sok mindent ki akar próbálni. Ennek megvan a szépsége, de megvan az ára, a mellékhatása is.

– Milyen elgondolások mentén alakítottad ki műsoraidat? 

– 1993-ban Csép Sándor vezette a szerkesztőséget, akkor még együtt volt a rádió és a tévé. Tévézni nem szerettem, a tévés penzumaimat, amikor lehetett, elcseréltem rádiós  munkára. Akkor még csak napi négyórás magyar adásunk volt. Hetente volt félórányi saját műsorom (az Örökmozgó filmmagazin és a Rockmalom váltakozott), kéthetente egy kritikus-szatirikus élő glosszarovatom, s tagja voltam a hangolós csapatnak, ami azt jelentette, hogy hetente egyszer szerkesztettem-vezettem a reggeli kétórás műsort.

– Van kedvenc, általad szerkesztett műsorod?

– Mindeniket szerettem, de idővel egyes műsorok kifulladnak, és változtatni kell.

Amíg fiatal az ember, nem érzi, de a számlát előbb-utóbb megkapja, például ilyen-olyan krónikus betegségek formájában. Manapság sajnos túl kevés a visszajelzés, a sikerélmény ebben a sajtóval túltelített, szétforgácsolt világban. De elmondok valamit, ami nagyon jól esett. 2009-ben A képernyő jótékony homálya című kötetemet Nagyváradon is bemutatta a kiadó. Gondoltam, eljön öt-hat ember, de legalább negyvenen voltak. A bemutató után odajött hozzám két férfi. Elmondták, ők azért jöttek el, mert rendszeresen hallgatják műsoraimat, s látni akarták Mihály Istvánt. Amikor pedig rákérdeztem, hogy mi és miért tetszik, kiderült: pontosan az, amit én is fontosnak tartottam, s amibe nem kevés energiát fektettem.

 – Műsoraidban nagyfokú empátiát mutatsz beszélgetőtársaid iránt. Ezt lehet tanulni, vagy az ember természetéből fakad?

– Mindkettő. Tudom, hogy ma az álszemélyesség, állelkesedés és a „fuserálás” már többnyire nem bűn, hanem erény az írott és az elektronikus médiában egyaránt, de számomra ez idegen. Hogy mennyire nagyfokú az empátiám, nem tudom, mindig elégedetlen vagyok magammal.

Kommunikálni nem lehet gépiesen. Nincs borzalmasabb, mint a személytelenség. Annak mindenesetre örülök, hogy a rádiónk Facebook-oldalán az elért emberek számát tekintve a mostani legkedvesebb műsorom, a Sajtóklub, a toplistán van. Sokkal több ember (időnként kilencezernél is több) nézi meg e megosztásokat, mint azokat, amikről azt hinnénk, jóval „menőbbek” (pl. szenzációk, foci, politikai botrányok). Pedig ez rétegműsor...

– Kevesen tudják, hogy még bűnügyi regényt is írtál. Hogyan született meg?

– Mindig izgattak a rejtélyek, a fantasztikum, a sci-fi, a krimi. Szeretem Stanislaw Lemet, Poe-t, Highsmith-t, a nívós krimit. Írtam hármat, kettő megjelent kötetben is: az Ördögi terv és a Körkörös csapda. Afféle ujjbegygyakorlatok ezek, sallangmentes krimik. Ötezer példányban jelent meg a könyv 1995-ben. Ennél azért fontosabbnak tartom A képernyő jótékony homálya című esszé- és tanulmánykötetemet és az Örömszakadtáig című könyvemet, bár ezek 2009–2010-ben csak 350–400 példányban jelentek meg. És jó érzés volt román kötetben is jelen lenni két hosszabb esszével, tanulmánnyal. Amúgy a kilencvenes, kétezres években közöltem a Filmtettben, a Korunkban, a Helikonban, a budapesti Filmkultúrában és Filmspirálban. A doktorátusom kapcsán (is) elég sokat foglalkoztam a posztmodern tömegkultúra műfajaival. Az utóbbi két-három évben már csak egy-két tanulmányom, nagyképűen szólva tudományos dolgozatom jelent meg, eléggé hűtlen lettem az írott sajtóhoz, a publicisztikai műfajokhoz. Úgy érzem, van bennem egy-két regény és tucatnyi novella, ezeket szeretném megírni a következő 10–15 évben, továbbá néhány esszét, tanulmányt Hamvasról. Ha lesz rá időm.

– Milyennek kell lennie egy jó rádiósnak?

– Nincs recept. Műveltnek, érdeklődőnek, nyitottnak, toleránsnak. Nem árt, ha fogalmazni és beszélni is tud – helyesen, érthetően. Tisztelni és szeretni kell a hallgatót. Nem abból kell kiindulni, hogy a hallgató bugyuta s csak a bulvár érdekli. A média nemcsak kiszolgálja a létező igényeket, hanem formálja, sőt teremti azokat.

Az igényszintet, közízlést annyira lezüllesztette, az ingerküszöböt, a legalantasabb ösztönöket annyira felkorbácsolta, hogy az felér egy kulturális genocídiummal. És éppen ezért a közszolgálati médiának tartania kell a „frontot”, a színvonalat. Lehet, egyesek ritkán hallgatnak minket, lehet, hogy a bulvár vonzása nagyobb, de azt azért tudják, hogy mi mennyit ér. Ilyen szempontból szerintem a Kolozsvári Rádiónak rangja és hitele van, amit nem szabad eljátszani, aprópénzre váltani.

– Lesz még rádiózás 25 év múlva?  

– Persze! A könyvet, a mozit is eltemették többször, mégsem halt meg. Lesznek erdélyi magyar rádiók is, persze ha 25 év múlva élnek még magyarok Erdélyben, és megússzuk az ökológiai katasztrófát.