Aki enni ad a madaraknak

Miklós Gyula egyike a legrégebbtől önállóan gazdálkodó farmereknek a megyében, akinek tevékenysége több lábon áll: vetőmagot termel, cukorrépát termeszt olyan körülmények között is, amikor a nádcukor szinte kiszorítja a piacról a répacukrot, de termeszt szóját, repcét, borászkodik, s nem is eredménytelenül. Mégis leginkább arról ismerik, hogy ő az az ember Erdélyben, aki enni ad a díszmadaraknak. Hogy honnan ez az érdekesnek tűnő ismertség? Nos, hadd mondja el ő maga.

A véletlen játéka

„Tulajdonképpen véletlenül lettem én állateledel-termesztő. A balavásári körzeti állatorvos, Fülöp József, aki díszmadarakat tart, nagyon nehezen jutott hozzá az eleséghez. Jó néhány éve megkérdezte: te, Gyula, nem tudnál kölest termeszteni? Valamikor a múlt rendszerben az egrestői mtsz-ben termesztettünk kölest, ismertem a módját, hát belevágtam. Ebbe a tolvajok is besegítettek. Az egrestői határban a cigányszer melletti földön nem tudtam kukoricát vetni, mert már tejes korában lelopták. Na, a kölest majd nem fogják – gondoltam, s elkezdtem a régi ismeretek alapján termeszteni” – meséli a kölestörténetet. Azóta termeszti a piros, sárga, fehér kölest, de szélesítette a skálát. Termeszt fénymagot, csumizt (óriásmuhar), őszi borsót, fehér cirkot, bükkönyt, lenmagot, máriatövist. Utóbbi ötöt a galambok etetésére használják. Egyre többen fedezték fel mint madáreledel-termesztőt, ma már egész Erdélyből jönnek hozzá magokért. „A díszmadártenyésztők már jobban ismernek engem, mint egymást” – mondja nevetve Gyula, s hozzáteszi – egy időben, a „Bereczki-korszakban” (Bereczky Boldizsár korábbi igazgató után – szerk. megj.), a marosvásárhelyi állatkert is tőle szerezte be a madáreledelt, s most úgy tűnik, megint tőle fogják vásárolni. De tőle rendel a kisállattenyésztők egyesülete is. Aztán a kisebb tenyésztők is, gyakran csak egy-két zsáknyit. Azért szeretik, mert számlaképes, bármilyen kis mennyiségre ad számlát, így a tenyésztő elszámolhatja költségként. Most fedezte fel, hogy mitől olyan nagy a kereslet a lenmag iránt: „fogyókúrázó hölgyek veszik, madáreledel-áron” – nevet nagyot, mintha csínytevésen ért volna valakit.

Megtalálni a rést

A privát szférában az olyan kistermelők, mint ő (száz hektáron gazdálkodik) nem nagyon rúghatnak labdába a nagyok mellett. Ő 38 éve dolgozik a szakmában, kitanulta hát, hogyan lehet érvényesülni. „Meg kell találni azt a rést, ami szabadon maradt, amit a nagyok nem vesznek figyelembe, s lecsapni rá. Ilyen rés volt a madáreledel-piac, s nekem bejött. A hatéves vetésforgóba is jól illeszkedik az ilyen magvak termesztése, hát belevágtam” – magyarázza. Tizenhat hektáron termeszt magokat, eléggé magas a kézimunkaigény, ezért sem haraptak rá a „nagyok”. A búzának, repcének jó előveteménye a köles, aztán meg akkor hoz pénzt, amikor a legnagyobb szükség van arra – augusztusban-szeptemberben. Nem sokat, de eleget ahhoz, hogy az időszakot áthidalja. Rendszerint készpénzes vásárlók viszik a kölest, egy-két zsáktól 5–6 tonnáig terjedő mennyiségben. Az igaz, hogy több a munka vele. Raktározni kell, szárítani, de neki van szelektora, úgyhogy erdélyi viszonylatban a legjobb minőséget tudja nyújtani. A köles kilója a búza árának duplája, de a hektárhozam csak fele. Így aztán épp hogy üti a széle a hosszát.

A kicsik üzletpolitikája

A madáreledelmagok mellett – merthogy hivatalos vetőmagtermesztő – szóját, őszi repcét is termeszt 10–15 hektáron, ő vezette be ezt a környéken, s köztes eladóknak termeszti, az úgynevezett samsaroknak. Árpa, tritikálé, búza, tavaszárpa, tavaszbúza szerepel még a skálán, de kukoricát nem termeszt. „Sok a gond vele, főként az, hogy ellopják. Bár az utóbbi időben úgy veszem észre, hogy a községháza helyi rendőrei, na meg az igaziak is, az őrsről, jobban utánaállnak, próbálják visszaszorítani a terménylopásokat, s ez jobbára sikerül is nekik. Korábban úgy volt, hogy álltam a parcella egyik végében, a másikban meg zavartalanul lopták a törökbúzámat” – mondja.

Az árakat igyekszik a nagy cégek által gyakoroltak alatt tartani, mert ez kell legyen a „kicsik üzletpolitikája”, ha meg akarnak maradni a piacon. Évekig egyedül termesztett cukorrépát a községben. Aztán belevágtak mások is. Ő teljesen gépesítette a termesztési technológiát, csak nagyon ritkán és nagyon kevés kézi kapálásra van szükség. Ez jó növényfajta, csak a nádcukor miatt rettenetesen ingadozó a piaca. Tavaly 26,7 eurót fizettek tonnájáért, ez még az önköltséget sem hozza ki. Aztán a Beta-szövetség közbelépett, és sikerült felsrófolni az árat 30 euróra. Így már egy hajszálnyival több, mint az önköltség, tehát nem termelnek veszteséggel. Persze, még igen távol állnak attól a hajdani állapottól, amikor a cukorrépa megduplázta a befektetett összeget.

Igyekszik teríteni a szakmai információkat, átadni a tapasztalatot, ismereteket a kezdőknek, vagy azoknak, akik nem dokumentálódnak. „Mostanra már szinte mindenki megtanulta, hogy a növényt nem lehet átverni. Kezdenek racionálisan dolgozni az emberek, ésszerűbben használni a vegyszereket, s ez jó mindenkinek – környezetnek, gazdatársadalomnak, fogyasztóknak” – mondja örömmel Miklós Gyula.

Vedd, vidd...

A balavásári házában van egy szép nagy pince is. Na és ha már ott van, s ha már a Kis-Küküllő mentén vagyunk, hát mi lehetne más benne, mint bor. A borászkodás is véletlenül kezdődött. „Küküllődombón születtem, már gyermekkoromban megtanultam a karikás művelést. Most van 50 ár szőlőm, fele Balavásáron, a másik fele Dombón. Hát ebből telik meg a pince” – magyarázza a vetőmag-, cukorrépa-, búza-, madártáptermesztő, aki nem mellesleg borlovag is. Áthozta Balavásárra a dombói kötözési formákat, aztán, hogy ’92-ben felbomlott a szőlészeti társulás, azt mondták neki: „Gyula, ott a szőlőd, vedd át!”. Átvette. S hogy házat vásároltak Balavásáron, lett egy szép nagy pincéje is, amit ki kellett használni. Hát ő kihasználja. A szép emlékű Csávossy György, miután megírta a Jó boroknak szép hazája, Erdély című kolosszális munkáját, ellátogatott Balavásárra is. „Amikor Gyuri bácsi megkóstolta a mi borainkat, kifakadt: »Kész istenkísértése, hogy ti ilyen adottságok mellett ilyen rossz bort csináltok«. Aztán Balavásár elkezdett borászkodni. Az ő útmutatásai alapján meg régi hagyományok felélesztésével. Ma már nemzetközi borversenyeket tartunk itt, s van olyan gazda, aki évi 12 ezer liter bort termel” – mondja nem kis büszkeséggel.