Királyoknak és államfőknek szolgált fel – a Gundel egykori étteremfőnöke, Sághy Péter emlékezik a kommunista elit szokásaira

Jóban voltam Kádár János személyi testőrével, aki egy anekdotát is megosztott a Kádár–Czinege viszonyról. A hadseregtábornok kacsalábon forgó villát építtetett az Endrődi Sándor utcában, s az avatóra meghívta Kádár Jánost is. A párfőtitkár körbenézett, majd kiment, rágyújtott a filter nélküli Szimfóniára, s megjegyezte: „Czinege elvtárs, azt tudja, hogy csak addig a magáé, ameddig miniszter!”

korábban írtuk

Királyoknak és államfőknek szolgált fel – a budapesti Gundel egykori étteremfőnöke, Sághy Péter emlékezik (1.)

Sághy Péter végigjárta a vendéglátás ranglétrájának minden grádicsát. 1958-ban a budapesti Gundelben helyezkedett el pincértanulóként, és 1982-ben étteremfőnökként búcsúzott. Gasztronómiáról, a szakma kellemes és kellemetlen helyzeteiről kérdeztem.

Kádár egyébként mindenkivel megtalálta a hangot, és mindig megköszönte a mi munkánkat is. Láthatóan nagy nyomás nehezedett rá, s meggyőződésem, hogy csak rosszabb jöhetett volna helyette; a vadászlak is diplomáciájának fontos része volt.
Az 1960–70-es évek vezetői általában egyszerű emberek voltak, akkor a politikai megbízhatóság számított.

Hiába készültünk fel mindig pontosan az adott rendezvényre, hibák azért többször becsúsztak. Egyszer a kormányvonattal mentünk le a magyar mezőgazdaság kirakatintézménye, a Nádudvari Vörös Csillag TSZ-be. Az ebéd a szerelvényen volt, a delegáció Debrecenben szállt meg, míg mi a vonaton kaptunk szállást. Sokáig kártyáztunk, s egy-két pohár bor is növelte a hangulatot. A másnapi tsz-programunk nem tűnt nehéznek: pálinka és pogácsa kínálásából állt. Rendbe tettük magunkat, két Chevrolettel jöttek értünk, és sebtében bepakoltunk. Nádudvaron megkezdtük az előkészületeket, tálcákra tettük a poharakat, ásványvizet tartalékoltunk. Amikor a pálinkát kerestük, kiderült, hogy az a vonatban maradt, kollégám úgy vélte, a tsz pálinkáját kínálhatjuk. Ráadásul vasárnap lévén mind az üzletek, mind a kocsmák zárva voltak. Töredelmesen bevallottam főnökömnek a tévedést, aki elsápadt, majd egy kocsival elporzott az italért. Lelki szemeink előtt már egy másik munkahely lebegett. Megérkezett a delegáció tíz Mercedesszel, s a kocsisor végén láttuk a mi autónkat. Utolsó pillanatban töltöttük ki az italt, fellélegezhettünk, de a fejmosást, amit kaptunk később, nem tettük zsebre.

Másik alkalommal díszebédet adtak a Parlamentben az indiai elnök, Varahagiri Venkata Giri tiszteletére. A szalvétákat a mosodában tisztították, mángorolták. Higiénés okokból nem érhettünk hozzá, csak egy úgynevezett „püspöksüveget” hajtottunk belőlük, és a tányér közepére helyeztük. A pincérek bevonultak a tállal, s megálltak a vendégek mögött, akiknél a kínálást elkezdték. Jómagam az indiai politikus mögött vártam. Látom, hogy szemben lévő kollégám elsápad, Losonczi államelnök valamit súgott a tolmácsnak, aki az asztal végén ülő külügyesnek mondott valamit. Az utóbbi intett, hogy vonuljunk ki azonnal. Az indiai vendég jó angol szokás szerint begyűrte a szalvétát a mellényébe, az asztalkendő közepén egy jókora lyuk tátongott. Másnap raportra mentünk a külügyminisztériumba, ahol a protokoll főosztályvezető szobájában álltunk a szőnyeg szélén. A külügyes tajtékzott, a szózuhatagban a szabotázs szó is elhangzott. Hivatkoztunk a higiénés előírásra, amit tessék-lássék módon elfogadtak, de

Amikor a Gundelt bezárták, rövid időre átkerültem a Gellért Szállóba, mert ez az intézmény vette át a Gundel protokoll szerepét, s a betanításokban vettem részt. Nem töltöttem ott sok időt, mivel már megvolt az új éttermi igazgatói pozícióm a Royal Szállodában.