Mikházi szabadegyetem: a népművészet okítása, egyben éltetése

„A mikházi kezdeményezésünk elérte célját. A szervezésnek és a jól felépített programstruktúrának is köszönhetően soha nem voltunk még ennyien. Mindig elgondolkozok azon, miért Mikházán szervezzük e programsorozatot, de ha felidézem a település múltját, a válasz is nyilvánvaló: a hely századok kultúrájának letéteményese, s ami a mienk, azt vissza kell venni. Nem szabad a saját örökségünket gazdátlanul hagyni, Rouseau nyomán: ’műveljük kertjeinket’. Amennyiben ennek eleget teszünk, akkor méltók vagyunk a jövőnkre is. Mikháza számunkra olyan, mint méheknek a kaptár, visszatérünk ide. A hely egyben találkozási pont, az individuális társadalomban egy fórum, ahol az ide térők beszélgethetnek, s a mélyreható, értékes tapasztalatcserék muníciót adnak mindenkinek.” (Kelemen László, az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány elnöke)

„Vannak nagyon hasznos és értékes oktatási tematikák, viszont ezektől a mikházi együttlét sokban különbözik. A szabadegyetem egy nagy ernyőszervezetként működik, ami az embereket összehozza. Egy év alatt nagyon sok jó gyakorlat születik, probléma vetődik fel és összeadódik. A mi feladatunk, hogy ezt tematizáljuk, megszervezzük, s az emberek elé állítsuk. Ennek eredménye ez a háromnapos együttlét, ami a következő esztendőre kihat. Két úton indulhatunk el, az egyiken a koncepciónkat ’ráöntjük’ az emberekre. A másik szerint a hozzánk beérkező információk alapján kijelöljük a bemutatásra méltó dolgokat és módszereket. Valóban nekünk nem irányokat kell szabni, hanem segíteni kell az élő rendszer működését. Az elmondottak fényében a mikházi rendezvénynek egyre nagyobb a híre. Nagyon sok pedagógus látogatott el a két napra, akik kérdéseikre választ várnak, s mi készen állunk ezt megadni.” (Both Miklós a Hagyományok Háza főigazgatója)

Aki csupán sétált a rendezvényi helyszínek között, az is megérezhette Mikháza egyedi világát. Csillogó szemű gyermekek érkeztek a foglalkozásokra, a szüleik is átvették a lelkesedést. Agócs Gergő népzenész, népzenekutató gyakran előkapta dudáját, s a muzsikálót hamar kis tömeg vette körül. Az esti táncház kissé botladozva indult, de aki ráérzett hangulatára, az sokáig ropta. Mások csupán beszélgettek, rég nem látott ismerősök köszöntötték egymást, s leültek egy pohár italra, az igencsak nagy melegben. Igen, az időjárás kegyes volt a látogatókhoz, a pénteki monszun sokakat elbizonytalanított, de másnapra már előkandikált a nap.

„Nem előadást kívántam tartani az erdélyi népzeneoktatás helyzetéről, inkább gondolatébresztő beszélgetést kezdeményeztem. A tapasztalatokról szerettem volna beszélni, a kihívásokról, de leginkább a jelenről és a jövőről. Mivel – ellentétben Magyarországgal, ahol egyetemi szintig foglalkoznak népzene tanítással – Erdélyben nincs egy intézményesített oktatási rendszer. Nálunk a népzene tanítása dinasztiákhoz, családokhoz kötődött, az ifjak mintegy ’ellopták’ a szakmát; a gyakorlat egyénfüggő, tehát nem stabil. Ez a közeg is megszűnt, a népzene bekerült a városba, egyesületek, alapítványok gondozzák, vagy egyszerűen egy jó zenész fogad tanítványokat. Ez, mint említettem, nem hasonlítható egy tanügyi rendszerhez. Ennek tudatában sokkal hasznosabbnak tartottam, ha azokkal a személyekkel, akik – hosszabb, rövidebb ideje – aktívan részt vesznek az oktatásban, megvitatjuk a jelenlegi helyzetet, s a kilátásokat. (Orendi István az Udvarhely Néptáncműhely vezetője)

„Az erdélyi táncoktatásban a bőség zavarával küzdünk, hiszen a Kárpát-medencében egyedülálló kinccsel rendelkezünk. Ez a hatalmas táncanyag mindezideig természetes módon létezett az emberek mindennapi életében. A változás, a fordulat viszont ide is elérkezett, a tánc már nem természetesen kötődött az egyénhez. A továbbéltetés nagyon fontos számunkra. Hála Istennek a népzene és a néptánc Erdélyben, és talán az egész Kárpát-medencében divattá vált, s a fiatalok körében is népszerű. Mivel viszont a tánc már nem a mindennapok része, ezért a szervezett táncoktatásra, oktatási rendszerben történő megjelenésére van szükség; így tudunk egy hiteles anyagot átadni a jövő számára. Ennek alapján – a kolozsvári Sapientia Egyetem kérésére – kollégámmal kidolgoztunk egy olyan tantárgy-javaslatot, ami a táncoktatást ’nulladikos’ kortól, a líceum befejezéséig rendszerezné. Ez előrelépés, mivel napjainkig a táncoktatás a civilszervezetekhez kapcsolódott.” (Benedek Árpád, Sapientia - EMTE Kolozsvári Kar Táncművészeti szak társult oktatója)

Ádám Gyula fotókiállítása méltó keretet adott a rendezvénynek. Sokat látott, idős embereket kapott lencsevégre: prófétai kinézetű öregapó, idős asszony kereszttel, s munkában megőszült emberek, mesemondók portréi sorakoznak a falon. Sok zenészt örökített meg, így az abásfalvi prímás arcképe is helyt kapott a tárlaton. Ellesett pillanatok, mint például a menyasszony öltöztetése, a szekérrúdra kapaszkodó kis gyermek tették teljessé az életképek sorát.

„Bodzafával dolgozom, amiből – kézzel fúróval, gyerekekkel elkészíthető – ritmushangszereket készítek: ritmusbotot, diócsörgőt, tutorát. Ezek nagyon beváltak, viszonylag könnyen kimunkálhatóak, s a munka végén meg is szólalnak; egyszóval sikerélményt nyújtanak a gyerekeknek. Fontos, hogy fejlesszék a kézügyességet és türelemre szoktassanak. Hároméves kortól tizenöt éves korig terjed a kis munkások köre, a kisebb gyermekek, – mivel azért éles szerszámok is kézbe kerülnek – szülői segítséggel dolgozhatnak. A felnőttek is nagyon szeretik e foglalkozásokat, pedagógusoknak is tartok bemutatókat. A legnépszerűbb a ritmusbot, amit igen könnyen el tudnak készíteni. Azért van vele dolog, az egy pár botocskát ki kell tisztítani, le kell hámozni. Különösen népszerű a tutora, nem fújjuk, hanem beleénekeljük, ’beledübögjük’ a dallamot. Sípot is készítettünk már, s dob is kikerült a kezünk alól.” (Boér Izabella, zenepedagógus, óvónő)

„Mikházára a barátság hozott, s visszatérő vagyok. Már volt közös munkánk a Duna Művészegyüttessel, s mikor megláttam őket a fellépők listáján, nem haboztam ide jönni. Az a hangulat, az az íz, ami körülveszi családomat, kislányomat, s engem, az magával ragadó. Nem unatkoztunk, körbejártunk, belehallgattam előadásokba, már amennyire egy hét és féléves kislánnyal lehet.” (Szarvas József színművész)

A két nap kulturális programjai is emlékezetesek maradnak. Az első este „táblás ház” mellett a Duna Művészegyüttes Duna fergeteges című összeállításának tapsolhatott a közönség. Az előadás a népművészet virtuóz elemeit gyűjtötte csokorba. Az előadáson szerepelt Navratil Andrea is, ami azért volt számomra különleges, mivel előtte már a háromórás – Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom ki vagy című – interaktív előadása is embert próbáló volt. A második este a Magos Együttes Forgatós című összeállításával lépett színpadra, s helyi adatközlők is csatlakoztak a csapathoz.