Hiperaktív és figyelemzavaros gyermekek

Dr. Plesek Zoltán pszichológus

Az ADHD gyermekkori viselkedészavar az a diagnózis, amely a gyermekpszichológiában a leggyakrabban elhangzik. Évekig komolyan kételkedtem a tényleges létezésében. A figyelni és nyugton maradni „képtelen” gyermekek mindig lenyugodtak, amikor csak rájuk figyeltem, esetleg játszottam velük. Persze csak akkor, ha éppen ehhez volt kedvük. Akkor pedig hogyan beszélhetnénk figyelemzavarról, és kontrollálhatatlan viselkedésről? A gyermek nem figyel, mert nem érdekli, ami körülötte történik, és nem marad nyugton, mert történetesen a rend és a fegyelem nem az ő érdeke, hanem a felnőtté. Azóta jó néhány gyermekkel találkoztam, akikkel a felnőttek tényleg nem tudtak kijönni, a szülők nem voltak képesek őket fegyelmezni, és a tanárok képtelenek voltak tanítani, ha ők is az osztályban vannak. Mi a helyzet ezekkel a gyermekekkel? Hiszen igaz az, hogy akkor is nyugton kell maradni, ha éppen semmi kedvük nincs hozzá, tanulni akkor is kell, ha jobb lenne játszani, és a zebrán akkor kell átmenni, ha a jelzőlámpa zöldet mutat.

Adrian, a rosszcsont

Volt egy gyermek, aki megdöntötte a kételyeimet arról, hogy legyen bármi is az az ADHD, adott esetekben a gyermek komoly segítséget igényel. Adrian tíz éves volt. Híre jóval megelőzte őt. A szociális munkás sietett tudtomra adni a nagymama jellemzését: kezelhetetlen rosszcsont, akivel lehetetlen kijönni. Ott volt a kétely, hogy tudok-e kezdeni vele valamit. A diagnózist már korábban felállították, talán már az óvodában. Volt a helyzetben valami sorsszerű: a gyermek ilyen, nekünk kell hozzá alkalmazkodni. Az apját ritkán látta, sokat nem foglalkozott vele, a találkozásokat általában ajándékokkal és ígéretekkel rendezte le. Megígérte, hogy elviszi karatézni, de aztán mégsem volt ideje – sem arra, hogy a gyermek anyjának is elmagyarázza, ez mire lesz jó, sem arra, hogy rendszeresen elvigye Adriant edzeni. Az anya folyamatosan munka után rohangált, a gyermeknevelés pénzbe került – ez érthető is volt. Adrian tipikusan leparkolt gyermek volt: az apa az anyánál, az anya hol iskolában, hol a szociális központban, hol a nagymamánál hagyta. A gyermek az iskolában és társaságban csintalanul viselkedett: két percet nem ült egy helyben még véletlenül sem. Ha csoportban próbáltam valamilyen tevékenységbe bevonni, csak addig lehetett lekötni, amíg számára egy éppen nagyon érdekes és új dologról volt szó. Házi feladatokat megoldani vele meglehetősen rizikós volt. Úgy jött a füzeteivel hozzám, hogy a gyógypedagógus hajította ki a teremből, mert önállóan semmit sem dolgozott. A „menj Zolihoz” annyit jelentett, hogy még van egy esélye, mielőtt hazakergetik. A házikat általában megoldottuk ketten. Azon az áron, hogy ami húsz perc vagy félórát feltételezett volna, azzal két órát kínoztuk egymást. Okos gyermek volt, de a tanulási motivációja nulla. Ha azonban egyedül vele foglalkoztam, és neki is kedve volt a tevékenységhez (ez azt jelentette, hogy játszottunk), akkor hirtelen semmi jele nem mutatkozott az agyi gátló funkciók gyenge működésének, ami hivatalosan az ADHD oka, magyarul: semmi gond nem volt a gyermekkel. Ha kedve volt hozzá, még a házi feladatokat is simán megoldotta. Ez volt az, ami komoly kétségeket keltett bennem az agyi szintű hiányos fejlődés magyarázata kapcsán. Ugyanis Adrian tényleg ADHD-s volt. Róla maradt az az emlékem, amely mindig beugrik, valahányszor az ADHD szindrómáról esik szó. Egyszer kinéztem az irodám ablakán és azt láttam, hogy Adrian szó szerint veszettül cikázott a biciklijével az autók között. A hideg kirázott. Akkor értettem meg, hogy ennek a gyermeknek tényleg hiányzik az önvédelmi ösztöne. Nem tudhatta, hogy én látom az ablakból, de nem tudom kizárni azt, hogy a gyermek még akkor is a figyelem felkeltését kereste. Így vagy úgy – ez általában sikerült neki.

Mi is az ADHD?

Az ADHD (figyelemzavar és hiperaktivitás, angolul: Atten­tion Defficit and Hyper­activity Dis­order) általában hatéves kortól jelentkező lelki zavar, mely fegyelmezhetetlenséggel, makacssággal, zavaró, és agresszív viselkedéssel jár. Akit mi jóindulatúan csintalan gyermeknek jellemeznénk, komoly gondot okoz, ha viselkedése rendszeresen veszélyezteti saját és társai testi épségét, vagy ha viselkedésével lehetetlenné teszi a iskolai oktatást. Első esetben a szülők és nevelők esnek kétségbe, hiszen a gyermeket nem lehet egy percre sem magára hagyni anélkül, hogy valami butaságot ne kövessen el. A második esetben a folyamatos és rendszeresen ellenőrzött iskolai előrehaladás válik lehetetlenné, ha az osztályban egy, két vagy több gyermek folyamatosan megbontja a rendet – ilyenkor az amúgy is túlterhelt pedagógusok számára lesz a helyzet tarthatatlan. A gyermek úgy tűnik, hogy képtelen lefoglalni magát úgy, mint társai, nem képes fegyelmezetten elvégezni feladatait, legyen itt szó akár önálló öltözködésről vagy házi feladatok elvégzéséről. Egy mindig közös: folyamatos felnőtt felügyeletet igényel. Úgy tűnik, ezt viszont nagyon ritkán kapja meg. Az ilyen gyermek jövője sem tűnik biztatónak: a statisztikák szerint ezek közül kerülnek ki a fiatalkorú, sőt később a felnőttkori bűnözők. Rövidebb távon viszont az iskolai kudarc komolyan veszélyezteti őket.

A tudományos pszichopatológiai szempontból az ADHD egy neurológiai fejlődési rendellenesség, ami magyarul annyit jelent, hogy a gyermek idegrendszere lassabban és másképpen fejlődik, mint a többi gyermeké. Ennek következtében nem képes megfelelni az életkorának elvárható fegyelemnek és önállóságnak. A testi működés szintjén jó okkal feltételezik, hogy a jelenség mögött megfigyelhető, hogy az agyi gátló funkciók gyengén működnek. Kezelésként gyógyszert ajánlanak, esetenként a gyermekpszichológiában jártas szakember által végzett kezelést. A gyógyszeres kezelés választása gyakoribb, és egyszerűbbnek tűnik: a gyermek lenyeli a tablettát, és a dolog le van tudva…

A dolgok azonban másként látszanak, ha azokat az elméleteket vesszük figyelembe, amelyek rávilágítanak, hogy itt olyan viselkedésmodellekről van szó, amelyekkel a gyermek a családi és környezete helyzetére reagál: elhanyagoltság, családi konfliktusok, iskolai alkalmazkodási zavarok. Érvként megfogalmazzák, hogy nem létezik egy olyan neurológiai teszt, amivel a zavar objektív módon kimutatható: a diagnózist a gyermek viselkedése alapján állítják fel. Alapos esetfeltárás alkalmával ki szokott derülni, hogy a gyermek viselkedésének komoly társadalmi okai vannak. Ebből a szempontból viszont a helyzet megoldása sokkal bonyolultabb: a szülőknek és/vagy nevelőknek kell megváltoztatniuk saját viselkedésüket, esetleg a gyermek környezetét kell átalakítani (legyen az iskolai vagy akár lakókörnyezet). Ez egy hosszú folyamat, miközben a zavaró viselkedés továbbra is fennáll, a felnőttek pedig egyre ingerültebbé válnak. Érthető, hogy az azonnal ható gyógyszer első lépésként miért népszerűbb.

Bár az ADHD-diagnózist majdnem mindig az agresszív, nyughatatlan viselkedésű gyermekek kapják, figyelembe kell venni azt, hogy a figyelemzavar és a hiperaktivitás külön-külön is jelentkezhet. A csak figyelemzavaros gyermekek, akik gyakran elábrándoznak az iskolában vagy otthon, de nem igényelnek folyamatos felnőtt figyelmet, ritkán kerülnek szakemberhez. Ők azok a csendes gyermekek, akik az iskolában gyengén teljesítenek, társaságban visszahúzódók, ezért elkönyvelik őket, mint gyenge tanulók, akik csendben kijárják az iskolát anélkül, hogy különösebben figyelne rájuk valaki.

Ellenben könnyen ADHD-diagnózist kapnak azok a gyermekek, akik kiemelkedő képességeik vagy felkészültségük miatt unatkoznak az iskolában. Ezek a gyermekek lényegesen „okosabbak”, mint társaik, és gyorsabb vagy magasabb szintű tanítást igényelnek az osztály átlagánál. Az állami oktatási rendszer csoportos oktatást jelent, néha meglehetősen nagylétszámú osztályokban, ilyen körülmények között tanár vagy tanító gyakran nem tudja a velük való foglalkozást megvalósítani. Az unatkozó gyermekből nyugtalan, figyelmetlen, gyakran tiszteletlen gyermek lesz. Máris megvan minden, ami egy ADHD-diagnózishoz szükséges.

Az ADHD-s gyermekre mindenki másként tekint. A semlegesnek mondható idegen vagy azon családtag számára, aki nincs direkt módon bevonva a nevelésbe, a gyermek szimpatikus, okos, de neveletlen, akire ráfér egy kis fegyelem, és minden rendbe jön. A tanító vagy tanár számára, akinek következetesen tönkreteszi a tanítási óráit: kontrollálhatatlan „hülyegyerek”, akivel nincs mit kezdeni az iskolában, és aki az osztálytársait is veszélyezteti. “Vegye már észre valaki”, hogy ezzel a gyermekkel csinálni kell valamit! A szülő számára az iskola kellene már tegyen valamit, hiszen azért tanultak a tanárok szakmát, hogy tudják, mi a helyzet az ilyen gyermekkel. Amúgy általános, hogy a gyermek otthon is kezelhetetlen. A szakember (pszichiáter, gyermekpszichológus vagy gyógypedagógus), akihez kivizsgálásra viszik, a fent már említett szempontok szerint értelmezheti a helyzetet: vagy az ADHD viselkedési listák alapján megpróbálja elkülöníteni a kevésbé súlyos eseteket a súlyosabbaktól, tudomásul veszi, hogy a családban a gyermek nem érzi túl jól magát, és pszichiátriai gyógyszeres kezelést ajánl – amit a pszichiáter súlyos esetben fel is ír. A másik és ritkább esetben: több időt tölt a gyermekkel és családjával, megpróbálja kideríteni azokat az okokat melyek a gyermeket nyugtalanítják (ami gyakran nem derül ki, mert a család próbál nem beszélni róla), és megbeszéli a szülőkkel, hogy mit kellene tenni azért, hogy a gyermek jobban érezze magát. Az eset sajátosságaitól eltekintve általában arra van szükség, hogy a gyermeknek több figyelmet nyújtsanak, ez pedig időigényes. Nincs ideje sem a szakembernek, sem a szülőnek, sem a tanárnak – ezért jön a gyógyszerezés.