Búcsú a Daciától

Hosszan elgondolkoztam azon, vajon lehet-e életmódrovatban Daciáról írni – úgy értem, nem az ősi dákoromán lét ihletne írásra, hanem a személygépkocsi. Az a régi, az igazi, az ezerháromszázas, ezerháromszáztízes. Aztán arra jutottam, kevés dolog jobb kifejezője az erdélyi életmódnak és -érzésnek, mint a régi Dacia.

A család utolsó mohikán Daciája, az édesanyámé is nagykorúvá érett ugyanis, s ezzel szinte egy időben érte utol a vég, a teljes kimúlás. A halálhörgésnél magam is jelen voltam nemrég az egyik székelyudvarhelyi körforgalomban, midőn a székely anyaváros közúti forgalmának jelentős része hosszabb időre leállni kényszerült. Anyám korábban azt mondta, addig megy a kocsival, amíg az elviszi őt, ám a Daci jó ideje már leginkább csak elindította a göröngyös úton (sötét éjjelen), és végül többnyire anyuka vitte haza az autót és nem fordítva, ami ugye közlekedési szempontból kissé előnytelen. Szóval ama körforgalomban megegyeztünk, ezzel az autóval tényleg többé soha, miközben Udvarhely körülöttünk elcsöndesült. Nekifeszülve, röhögve toltuk kifelé a kocsit a kereszteződésből, a felgyűlt autókban ülők türelmesen, szánakozó együttérzéssel várakoztak, nem dudált senki – ezt a fajta csöndet és együttérzést két esetben tapasztalja biztosan az ember: ha köztéren őrjöngve hisztizik a gyermeke, és ha hagyta már az úton a Daciája valaha. És csak azt nem hagyta az úton a Daciája soha, akinek nem volt Daciája. Keveseket tehát. (És persze: csak annak nem hisztizett még köztéren a gyermeke, akinek nincs gyermeke.)

Úgy érzem, a Dacia halála egy korszak vége is egyben. Apám egyszer azt mondta, hogy akkor lesz vége a rendszerváltásnak Romániában, amikor eltűnnek a Daciák az utakról. És lehet, hogy volt ebben valami, alig egy évtizede tűnhettek el tömegesen, talán kár is volt megírni azt a sok politikatudományi értekezést és elvont vezércikket az átmenetről, elég lett volna kicsit szétnézni az utcán (esetleg váltani néhány szót apámmal, ha úgy alakul), és levonni a következtetést. Tanár barátainknak akkor tűnt fel, hogy valami nem stimmel a társadalmi berendezkedéssel, amikor a faluban már csak a nyugdíjasok és a pedagógusok jártak régi Daciával, mindenki más Loganon vagy nyugati autón döngetett. Meddig volt Daciád, megmondom, ki vagy – mondhatná a népi ajak, de akár azt is: mikor lett Daciád, megmondom, ki vagy.

 A nyolcvanas években férfias dolog volt a Dacia, nőt nem nagyon engedtek a volánhoz, a nők csak mosták a kocsit vederből szombatonként a blokk előtt, miközben a férfiak szőnyeget poroltak – szálltak a perzsapihék és folyt a víz az út szélén, amolyan kollektív megtisztulási rituálénak is nevezhetjük ezt akár. Sok férfi egyébként minden délután kiment a garázsba vagy a blokk elé a kocsihoz, hogy úgy tűnjék, csinál valamit: évtizedekig töltötték az akkut, állították a relantint, s ha hazamentek, nem is értették, hogy miért olyan házsártos az asszony, akire a háztartás és gyereknevelés minden nyűge rászakadt. E férfiakból nőttek ki a szakik, akik nélkül a Daciás életmód mindig is elképzelhetetlen volt. A szaki hozzáértése idegsebészével vetekedett, minden autót külön ismert, tudta, miként bánik vele a tulajdonos, akiért aztán a leglehetetlenebb helyekre is elment, ha kellett, hogy autóstól hazamentse. Mert a Daciával sosem lehetett tudni, hogy mit hoz az utazás, túlélőkészletet mindig vitt magával az ember, s egy kis ügyeskedéssel – düznikifújás, papundekli darab motor elé helyezése hideg télben stb. – újra elindulhatott, ha ott ragadt valahol.

 A Daciás lét bizonytalansága mindig is vetekedett az erdélyi lét bizonytalanságával, s egyben ki is fejezte azt: a találékonyság szükségszerűségét a továbblépéshez, a segítségnyújtás és együttérzés nagyszerűségét, de a nemzetiségi önmegerősítést is. A magyar Dacia-tulajdonosok például gyakran a románokat okolták kínjaikért, mert azért azt a vak is látja, mi lett a jó francia Renault-ból ugyebár. Az, hogy erdélyi magyarságunk ilyenné lett, egy kicsit a Daciának is köszönhető az emléktábla-avatások, koszorúzások és politikai csatározások mellett. Talán nem véletlen, hogy az utolsó régi Daciák törlésével a forgalomból egykor jelentésteli fogalmaink, szimbólumaink is megkopnak, kiürülnek. Persze itt vannak az újak és mások, mint például a székely zászló, amely önmagában egy vászondarab volt farúdon csupán. De ha nyugati autónkkal lehajtunk ötven kilométeres autópályánkról, loboghat körülöttünk bármilyen zászló, lelkünk mélyén azért tudjuk: politikai rendszerek jönnek és mennek, de a Dacia-életérzés belénk égett, a Dacia-életérzés örök.