Az első műtét izgalmai

Még zöldfülű állatorvos koromban történt, amikor az ember azt hiszi, hogy friss végzősként ő a világ közepe. Édeskevés tapasztalattal, viszont annál több optimizmussal és fantáziával indultam neki a világnak. És lám, hasznát is vettem mindjárt az első napokban.
– Doktor úr! Doktor úr! Az Isten megfizesse, jöjjön hamar, a csikómnak kifolyt a bele – lihegett be a rendelőnek kinevezett szobácskámba János bácsi, az erdőpásztor.
– Mi? Tessék? Hogy? – ijedtem meg.
Kiderült, hogy a legelőn tartott négyéves csikó valamitől megijedve elszaladt, és beleesett egy facsutakba. Jobbról balról támogatva hozták haza a szerencsétlent, a hasfalon támadt repedésen kifolyt belsőségeket egy kabáttal fogták fel. Ijedtemben azt sem tudtam, hova kapkodjak. Összeszedtem a műszereket – persze amilyenekkel ezelőtt 30 évvel egy kezdő állatorvos rendelkezett –, aztán felkarikáztam a falu végére.
Hát, nem volt szép látvány. Szegény csikó a csűrben feküdt, épp csak pihegett, a belei porosan, falevelesen gőzölögtek mellette. Arra gondoltam, hogy ilyenkor a bábasszonyok mindig sok meleg vizet kérnek. Én is így tettem. Szerencsére akkoriban a kollektívnek volt elég perfúziós glükózoldata, hát elcsentem belőle, és adagolni kezdtem az erősítőt egy kis vitaminnal és vérzésgátlóval összeállított koktél formájában az alig kitapintható vénába.
No de hogyan tovább? Jó lenne elaltatni, de mivel? Tanultunk ugyan néhány kábító hatású gyógyszerről, de azokhoz falun nem tudtunk hozzájutni, meg aztán drága is volt.
– János bácsi! Van-e jó erős pálinkája?
– Van, doktor úr!
– Na, akkor hozzon egy pohárral.
Hozta is a jóember. Arra gondolhatott, hogy nekem kell nyugtatónak. Megittam. Lenyugodtam.
– Na most hozzon belőle egy pléhcsiporral!
Kétkedve nézett rám: megbolondult a doktor?
– Hozza már! Nem nekem kell, a lovat akarom elaltatni.
A drága jó pálinkát addig adogattam vénásan, amíg a csikó elszenderedett. A kibuggyanó részeket lemostam langyos vízzel, a helyükre pakolásztam mindent annak rendje, s módja szerint, részben ahogy tanultam, de inkább saját elképzelésem alapján – mindenesetre elvégeztem.
Vártunk. Most dől el, milyen hírem lesz a faluban. Felébred a páciens, vagy nem bírja ki a műtétet? A kitöltött pálinka is az asztalon maradt. Elfelejtettük meginni. Mariska néni a kezét tördelte és halkan imádkozott. János bácsi elrejteni próbálta előretörő
könnyeit. A segítőkész szomszédok osztották az észt.
A csikó egyszer csak mélyet sóhajtott. Jaj, Istenem, ez volt az utolsó? – jajdult belém a félelem.
De nem. Pislogni kezdett. Fejét emelte volna is, meg nem is. Együtt éreztem vele. Szegény, nagyon másnapos lehet, több mint két deci erős szilvapálinkát kapott egyenesen vénába. Aztán lassan, kétszer háromszor megborzongott. János bácsi felállt a fejőszékről, majd egy kicsi toporgás után visszaült. Aszomszédok biztatták.
– Az mindég es úgy volt, hogy ha a ló megrázza magát, akkor helyrejő – bólogattak.
A csikó szagolgatni kezdte az alatta levő szénát, majd a nyelvével bekanalazott egy keveset. Mariska néni mélyet sóhajtott és folytatta: édes Szűzmáriám. János bácsi előre ment a kapuig, majd visszajött. Jó alkalom volt arra, hogy visszafojtott könnyeit letörölgesse. Letérdelt és halk hangon nyugtatgatva simogatni kezdte az állatot: Csillag na, há mi lőtt téged? Kelj fel, no!
A szomszédok már mentek volna, dologidő volt. A pálinkát is megitták volna, de János bácsi elvolt a maga világában Csillaggal. A végén én lettem a házigazda. Na, Isten fizesse a segítséget! Igyák meg azt a pálinkát, még elmegy az ereje.
– De minket nem operál meg, ugye, doktor úr?
– Hát, ha a többiek lefogják és maga kacagás nélkül megállja, kipróbálhatjuk – próbáltam oldani a hangulatot, de az én gyomrom is összeszorult. Első komoly beavatkozásom volt egyedül az egyetem elvégzése óta.
Még egy kissé elidőztem az idős erdész házaspárnál, aztán meghagyogatva a tennivalókat indultam a kollektívbe az estifejési programra, vagy ahogyan akkoriban pártunk és kormányunk bölcs vezetői mondották: az állatorvos kötelező istállóprogramjára. Másnap reggel már messziről mosolyogva érkezett János bácsi. Egy üveget szorongatott a hóna alatt.
– Doktor úr! Az Isten tartsa meg magát! Csillag felállt, szálalt egy keveset, ivott egy kicsit, de már csillog a szeme. Ezt meg magának hoztam nyugtatóul, mikor ideges.
Évekig nem kellett gondoskodnom sem tűzifáról, sem pedig karácsonyfáról.