A muskátlit így kell locsolni, ugye?

Végiggörgetek a Facebook-falamon, átnézek néhány kommentet köz- és magánéleti témák alatt, aztán percek után feladom: sértett és vagdalkozik a világ, s benne mindenek felettinek hitt igazságaikhoz hajlíthatatlanul ragaszkodnak az emberek. Bezáródó körök, önkorlátok, keretek mindenütt. (Na jó, egy csomó szépség is van, cuki gyerekek, pajkos macskák, epres sütemények, de most sajnos nem ezekről írok.)

Mindenki más idióta: ez az alapattitűd látszik ki a sorok közül, a vélemények, a kasztok kinyilatkoztatnak, s mintha semmiféle átjárás nem lenne a – hadd fogalmazzunk most így – zárt osztályok között. Az önmagát épen tartani éhes (képes?) elme pedig osztályidegenné lesz, tanácstalanul bolyong a szilánkjaira hullott világ cserepein. (Ha úgy tetszik: virágcserepein. Könnyebb is így elképzelni. Bár egy kicsikét véresebb a kép, ha belegondolunk. Sebaj.)

A meglátások összeilleszthetetlennek tűnnek, pedig látszólag ugyanazt akarja mindenki. Hogy jobb legyen. Például nekem. Mindegy, miképpen: politikailag, nőileg, anyailag. Illetve ezek mind összefüggnek, a lényeg a tudáson van, létem irányának kijelölésén. A politikus, amennyiben hatalmon van, irtó sokat tud a világról, ha nincs hatalmon, még többet. Úgy tűnik, hogy a politika a tudás anyja, miért is ne lehetne, jó sok benne az ismétlés. A politika persze azért jó, mert összeragasztja nekünk az említett cserepeket, minél több ragasztó, annál egyszerűbb a világ, csak behunyt szemmel jó erősen hinni kell benne. Igaz, nem könnyű, belátom.

De persze nem csak a politikával van így ez. Kötőanyag-gyárosok és -árusok mindenütt. Eszmeszinten, úgy értem. Valóságos nyomasztásipar szerveződött körénk, romboló tevékenységének romjait újabb és újabb kötőanyag-ideológiák tartanák össze, párhuzamosan futó meggyőződések mentén. Ám közben minden átértelmeződik, megfakul vagy átszíneződik.

Radikális-liberális anyák kapnak össze a poszt-neo-hipszter és szélsőségesen tradicionális anyákkal, hogy reggelizhet-e virslit eldobható pelenkában közintézményben a gyermek. Mert reggelizhetne füstölt házikolbászt bükkfa lapítóról pelenka nélkül önfeledten odahaza, vagy biogyümölcssalátát mosható pelenkában kis tanulócsoportban. És lehet, hogy a radikálo-hagyományos a virslis anya, és szélsőséges-liberális a füstölt kolbászos, képzeljék. Törmelékben gázolunk térdig, komolyan mondom, bár a szemem azért nevet. A gyerekek szerencsére magasról tesznek minderre, és a sok előkészület után talán nem is kérnek reggelit – igaz, ez ideológiáktól függetlenül főként az anya hibája társadalmilag. Azt azért már igazán feltalálhatná valaki, hogy hogyan egyen és aludjon a mama a gyerek helyett, mert e két dologra mindeddig még nem volt képes, kapott is érte eleget.

Az apák kevésbé láthatók. Keveset írnak róluk, keveset írnak magukról. Pedig érezhetően kapaszkodókra vágynak sokan közülük. A tradíció és a haladás jegyében családapák például régi-új férfi- és apaképet képviselnek kollektíven, az erős férfiét, aki tudni véli, hogy mit kell tenni, hogy jobb legyen. Az önjáróbb, kollektíváktól tartó férfiak talán sokkal bizonytalanabbak, hangjukat szinte nem hallani. (Ki tudja, ők csak mosogatnak csöndesen, és bármikor kimennek olajért. És body-patentokat gombolgatnak ferdén, és jól tűrik a kritikát. Erősek ők is tehát.)

Pedig a bizonytalanokat is hallgatnám. Az árnyaltan fogalmazó, esendő, önmaguk határait ismerő köz- és hétköznapi szereplők hangját hallanám, akik felvállalják, hogy nem minden titkok tudói. Ne tudja azt biztosan senki, hogyan kell magyarnak vagy nőnek lenni, gyermeket nevelni, felcímet adni, előadást tartani, töltött káposztát enni, a világban jól élni. Ha minderre receptet írnak, akkor mintha máris betegnek érezném magam.

Itt elmélkedem, közben meg tessék, kókad a futómuskátlim a teraszon, és ha nem locsolom meg sürgősen, ki fog pusztulni. Azért vannak dolgok, amik biztosan tudhatók. Bár a szomszédom most mondja: más szögből, más napszakban kellene öntenem rá a vizet...