Szent György-napi állatmustra

Nagy hagyománya van a Szent György napi, április 24-e körüli állatvásároknak Erdélyben, hiszen a gazdák ilyenkor szokták megvásárolni a hizlalásra kerülő 8-10 hetes vagy az ennél idősebb malacot, süldőt. A frissen keltetett naposcsibe, a ruca, pulyka vagy lúdpipe szintén kelendő áru, de sokan vásárolnak nagyobb csirkét is, mert a naposállattal sok a baj. A szénán, száraztakarmányon áttelelt jószág gazdái ilyenkor remélnek több pénzt a szaporításra meghagyott üszőborjúért, tehénért, kecskékért vagy juhokért, hiszen a bő legelő ígérete könnyebben vásárlásra serkenti a vevőt. Szent György napján két vásárban is szétnéztünk, hadd lássuk, milyen a felhozatal.

Szárnyasdömping

Az aranyosgyéresi állatvásárban szárnyasból dömping volt. Talán egész Közép-Erdélyben nincs ekkora felhozatal baromfiból, mint a Mezőség és Aranyosszék találkozásánál fekvő Gyéresen. A környező falvakból származó csirke és tojójérce gazdái zsúfolt ketrecekben kínálták portékájukat. Az alkudható ár és a felhozatal minden érdeklődő számára elérhető volt: a kisüzemi technológiával és kotlóval egyaránt keltetett aprójószág között lehetett válogatni, a két-háromlejes naposcsibétől a hét-nyolclejes nagyobb csirkéig. Cigányasszonyok kedvelt vásári portékájából, a levágásra kerülő házityúkból már kevesebb akadt, folyt is keményen az alkudozás a lábától összekötött szárnyasok körül.

Az 1500 naposcsibével a kalotaszegi Ketesdről érkező Ambrus Attila nem túl lelkesen beszélt az üzletről. Tízezer tojás keltetésére alkalmas gépet vásárolt az elmúlt években, de örül annak, ha 1500-2000 tojást tud keltetni egy-egy vásárra. Mint mondja, egy hónapig tart a csibe-idény, és a piac felvevőképessége kicsi. Sokáig azonban nem beszélgethetünk, mert folyamatosan jönnek-mennek a vevők: apró kartondobozokban viszik a csibéket, ki tízet, ki húszat, de olyan tordai férfit is látok, aki ötvenet számol egy nagyobbacska ládába.

A közelgő román húsvétnak nem sok jele van a felhozatalban: két szekéren látok néhány bárányt, élősúlyban 11-12 lejt kérnek érte. Itt helyben megnyúzni nem lehet, így az veszi meg, aki otthon vágja le, és darabolja fel. Sok a malac, de kevés a vevő, mondja egy detrehemtelepi gazda, aki a tízhetes jószágért megkért 200 lejt alább is engedné, ha volna komoly vásárló. Jönnek, megnézik, és tovább mennek. A mázsás körüli hízóért 800 lejt kérnek, de ennek sincs nagy keletje.

Kalotaszeg és Mócvidék találkozása

Tordaszszentlászlón értetlenül állunk az egykori vásártér helyén, a gyerekcsúszdák mellett: a Jára és Kisbánya fele tartó főút mellett árva lélek sincs. Hamar kiderül: a kisfenesi út mentén, egy csendes zugba költöztették a vásárt. A gyéresi zsibongásnak itt nyoma sincs, a szegényes felhozatal jól jelzi, hogy a vidék már régóta nem állattenyésztéséről híres. A környező román falvakból jobbára malacot és süldőt hoznak eladni, többségük gazdára is talál. Az üres szekérderék és az áldomást ivó gazda jelzi, hamarosan vége a vásárnak: elkelt itt jó néhány vágóállat is. Egy iparos-forma férfi azt mondja, ő évente két disznót vág, és mindig a mélyfagyasztóból veszi elő a húst, mert ez a biztos. Soha nem lehet tudni, hogy a nagyáruházakban milyen húst vásárol az ember. Egy magyarfenesi gazda 900 lejért adott túl mázsásnál nagyobb disznóján, de az azzal kihozott második állat már száz lejjel olcsóbban sem talál gazdára.

Alig van nagy állat: egy-két tehén és néhány gyönyörű igavonó ló várja a szebb időket. Egy magyarlónai gazda arról mesél, ötven disznót is hizlalt a kilencvenes években, de ma már egyet sem tart. Megváltoztak a vásárlói szokások, a disznóhúst kedvelő vásárlók már nem vásárba, hanem a nagyáruházakba járnak.

A vásári zsibongás elengedhetetlen része, a miccs rendületlenül sül, öblítőnek pedig mérik a sört. A többség aligha vásárol: megszokásból, kíváncsiságból jönnek az emberek, hátha ismerősökkel, barátokkal futnak össze, esetleg tájékozódnak az árak felől is. A vásárnak ez a régi, hagyományos része ma is töretlen.

Vásárok válaszúton

A középkori hagyományokban gyökerező mai állatvásárok a XIX. században kialakult arcukat őrzik ma is. A korabeli hatóságok az 1800-as években rögzítették a vásárrendezési joggal rendelkező települések kötelezettségeit. Az állatvásárok elengedhetetlen tartozéka volt az úgynevezett cédulaház, a vályúkkal ellátott itatókút, a karámmal felszerel hídmérleg és mázsaház, valamint a különböző állatfajok elkülönítésére szolgáló belső kerítések. Az a vásár, amely ad magára, az évszázados hagyományokat ma is betartja. Vagy legalábbis be kellene tartania, hiszen az országos tisztiorvos egyik 2010-es rendelete szerint ezek nélkül vásárt nem szabad tartani. Igaz, mára a cédulaházból állatorvosi iroda lett, a kútvizet jó esetben vezetékes víz helyettesíti, a többi kívánalom azonban a régi. Az más kérdés, hogy az elmúlt években alig jártam olyan vásárban, ahol legalább részben be lennének tartva az 1800-as évek előírásai. Mégsem ez a legnagyobb gond a hazai gazdák állatfelhozatala számára nyitott vásárokban. 2006-tól 2011-ig szinte minden vásár zárva volt, arra való hivatkozással, hogy csak így vehetik elejét a disznópestis terjedésének. A 2006-ig hatékony oltóanyaggal megfékezett ragályos fertőzésnek csak az állatvásárok bezárásával tudták útját állni, miután uniós nyomásra a vakcina használatát betiltották Romániában. Négy év alatt a hazai állattenyésztő kisgazdaságok a padlóra kerültek: nem csak a háztáji sertéstartás kapott végzetes ütést, de piac híján leépült a többi ágazat is.

A hazai állattenyésztés gyökeres átalakulásával és a vásárlói szokások megváltozásával a vásárok szerepe és jelentősége éppúgy leértékelődött, ahogyan a zöldségpiacoké.

A juhásznak jól megy dolga?

Szent György napjára rendszerint kinyílik a természet, április 24-e az addig száraztakarmányon tartott jószág számára is fordulópont. A juhászattal foglalkozó közép-erdélyi, – elsősorban a kalotaszegi és mezőségi – falvak gazdáinak ez a tejbemérés ideje, amit azt megelőzően végeznek, hogy a juhokat kihajtanák a legelőre. A közös juhnyájak gazdákra leosztott tejrészesedését az évszázadok során kétféle módon biztosította a helyi közösség. A juhtartó hagyománnyal rendelkező Nagyszeben környéki falvakban, a Barcaságban és Székelyföldön a közös juhnyájba adott fejősjuhok utáni részesedést fix járandóságban, azaz tejtermékben állapították meg: egy juh után a gazda évente 7-8 kg sajtra és 1 kg ordára volt jogosult. A fejést és tejfeldolgozást az erre szerződtetett pásztor és családja végezte, a gazdáknak szolgáltatott járandóságon túl a többi tejtermék az ő jövedelme volt.

A kalotaszegi és mezőségi falvakban a Szent György napja körül esedékes tejbemérés lényege, hogy az első tavaszi közös fejéskor kifejt tejmennyiség alapján határozzák meg, hogy a gazda évente hányszor és milyen sorrendben viheti haza a juhnyáj kifejt tejét, amit majd otthon dolgoz fel. A napjainkban is élő mérai és magyarlónai hagyomány szerint a zenészekkel kísért tejbeméréshez már előző nap kihajtják a juhokat a legelőre, majd másnap a legelőn vagy egy nagyobb gazdaportán elkezdődik a juhok fejése.  Minden a nyilvánosság előtt, a juhos gazdák és családtagjaik bevonásával történik: a kifejt tejmennyiséget úgynevezett kupában mérik le, ami egy tejet jelent majd, azaz a juhnyájtól kifejt egyszeri, teljes tejmennyiséget. A fél kupa fél tejet ad. A juhok számától függően összegyűlt tejmennyiség alapján döntenek arról, hogy juhos gazdaként ki hányszor jogosult a tej hazaszállítására.

A juhtartási szokások átalakulásával – napjainkban gyakoribb a több százas állományt tartó gazda, akinek saját juhásza van, és nem osztozik mással – a tejbemérés hagyománya is háttérbe szorult. Ahol viszont ez a hagyomány fennmaradt, ott az eseménynek ma is falusi népünnepély jellege van: a „hivatalos\" rész végeztével kezdődik a mulatság.