Magyar feliratoktól pogromkísérletig

A Tudor lakónegyedben lévő 28-as számú gyógyszertár előtti randalírozás indította el a marosvásárhelyi fekete március erőszakos cselekménysorozatát. A patika kirakatába a román szövegek mellé délelőtt felfestették a „gyógyszertár” szabványfeliratot. A közeli kocsmában tartozódó románokat ez felháborította, hangoskodásukra mintegy ötven ember – többnyire a környező boltok román elárusítói – verődött össze a gyógyszertár előtt. Az eseményekről Körmöczki Zoltán mérnök, a Maros Megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács (NEIT) gazdasági bizottságának egykori elnöke beszélt lapunknak, az ő felesége a 28-as számú gyógyszertár gyógyszerésze volt.

Mérgező sajtóhír

„A Tudor-negyedbeli magyar felirat azért zavarta a románságot, mert az ott lakók zöme a Ceauşescu-rendszer idején telepedett Marosvásárhelyre. Elsősorban Déda környékéről és a Görgény völgyéből érkeztek” – mondja. A kétnyelvű feliratok ügye amúgy mindenhol napirendre került, miután a Maros Megyei Gyógyszertári Hivatalban döntés született a város valamennyi gyógyszertárának kétnyelvű feliratozásáról, a Tudor-negyedi így korántsem volt egyedi jelenség. A felháborodott románok bezúzták a gyógyszertár ajtaját és ablakát, bementek a patikába és életveszélyesen megfenyegették a román és a magyar személyzetet egyaránt. Körmöczki Zoltán felesége, Emese a nagy zajra került elő a laborból, ami jelzi, hogy eleve hazugság volt a korabeli román médiában megjelent hír, miszerint tőle származna az az elhíresült mondat, hogy románokat nem szolgálnak ki. Az erről szóló cikk először a marosvásárhelyi Cuvântul Liber című napilapban jelent meg, amelyet másnap a bukaresti Adevărul is közölt. Az újságok nyomán vette át a hírt az Agerpres hírügynökség, majd a világsajtó: Marosvásárhelyen annyira súlyos a helyzet, hogy a gyógyszertárakban magyar gyógyszerészek nem hajlandók román betegeket kiszolgálni.

„Ezek annyira alaptalan és nevetséges vádak voltak, hogy csak egy dologra gondolhattam: mivel rajtam nem találtak fogást, a fekete március hátterében álló bagázs a feleségem besározásával próbált rajtam is ütni. Mi ketten, Kincses Előddel álltunk ki legkeményebben a magyarság jogai mellett a Nemzeti Megmentési Front utódszervezetében, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában, és ez sok helyi románnak szálka volt a szemében” – magyarázza Körmöczki.

A március 16-án, délben, a Tudor-negyedbeli gyógyszertárnál kirobbantott tömeghisztéria estére a város központjába tartó román felvonulássá dagadt. Körmöczki arról mesél, hogy a késő délutáni órákban ő is kiment a gyógyszertárig, hogy körülnézzen, de az ott ólálkodó mintegy tíz bőrruhás román férfi kis híján megverte. Sokat elmond az aznapi események hátteréről, hogy a megfélemlített gyógyszerészek hiába hívták a rendőrséget, a helyszínre érkező rendfenntartók tovább álltak: a gyógyszertárban randalírozó román hőzöngők közül senkit nem vontak felelősségre.

Lemondás az utca nyomására

A pogromkísérletté felerősített megmozdulások március 19-én kezdtek igazából fenyegetővé válni a város magyarsága számára. A NEIT délelőtti ülésére Körmöczki úgy emlékszik vissza, hogy a főtéri épületbe benyomult mintegy ötven jól megtermett férfi, és azt követelte, adják át nekik Kincses Elődöt. Közben az utcán a tömeg azt skandálta, hogy Kincses mondjon le. Hosszas huzavona után a testületi ülésen Kincses lemondott alelnöki tisztségéről. „A folyóson lincshangulat uralkodott, ezért arra kértem Kincses Elődöt, vonuljon vissza egy másik, zárt irodába, amíg megpróbálok higgadtan beszélni az emberekkel” – meséli az egykori megyei tisztségviselő. Az épületbe benyomult románokkal aztán sikerült kiegyezni abban, hogy nem bántják Kincsest, ha az épület erkélyéről bejelenti lemondását a téren tüntető tömegnek. Az erkélyről elhangzott Kincses-beszéd alatt az épületbe szabadon bejutó románokat a tanács többi román tagja csitította, hogy a pattanásig feszült helyzetben elkerüljük az összetűzéseket.

A Kincses lemondása nyomán kissé mérséklődő helyzetben Körmöczki Zoltán az akkori megyei tanács épületében próbált híreket szerezni a fejleményekről. Ismerősöktől érkező telefonhívások révén jutott tudomására, hogy a Görgény völgyéből autóbuszokon és teherautókon további tömeg érkezik. Arról is később hallott, hogy a szétvert RMDSZ-székházból menekülő magyarokat Judea ezredes bántatlanságot ígérő biztosítéka ellenére a felbőszült csőcselék agyba-főbe verte, Sütő Andrást fél szemére megvakították. Magyar embernek ekkor életveszélyessé vált Marosvásárhely belvárosi utcáin kószálni.

A koma visszaüt

A március 20-át sok ezer marosvásárhelyi magyarhoz hasonlóan a Körmöczki-család is nagy felháborodással és súlyos megalázottságban érte meg. Aki csak tehette, kivonult a főtérre. Az atrocitás kiagyalói épp erre számítottak, csak arra nem készültek fel, hogy a magyarok ezúttal megvédik magukat. Körmöczki arra emlékszik, hogy este nyolc órára az előző nap megalázott magyarság a szép számban segítségükre érkező cigánysággal együtt megtisztította a teret a rájuk támadó románoktól. A győzelem elégtétele azonban rövid ideig tartott, mert a következő napokban a helyi ügyészség és rendőrség a március 20-i tévéfelvételek alapján több tucat magyar és cigány embert azonosított, és állított elő. A tömegből tetszőlegesen kiemelt „elkövetők” ellen bűnvádi eljárást indítottak. „A magyar és cigány embereknek egyetlen bűnük volt: azt akarták, hogy a románokéhoz hasonló jogaink legyenek. Ezért emelték fel a szavukat, ezért tüntettek”. Körmöczkinek csak sejtései vannak arról, hogy az akkori magyar közéleti személyiségekről is készült nyilvántartás és titkos bűnügyi dosszié, de a körülmények alakulása miatt ezt már nem lépte meg a román hatalom.

A marosvásárhelyi fekete március legnagyobb vesztese a város és a vidék magyarsága: az atrocitásokat követő tíz esztendő volt számára a fő erőpróba. A várost elhagyó magyarok nem feltétlenül a fekete március miatt, hanem az általa okozott hatalmas gazdasági visszaesés következményeként távoztak Marosvásárhelyről. A kevés munkahelyre ritkán alkalmaztak magyarokat. „A kilencvenes években két út között választhatott a marosvásárhelyi magyar: vagy vállalkozásba kezd, vagy elmegy az országból. Elég sokan ez utóbbi mellett döntöttek.” Marosvásárhelyi beszélgetőtársam szerint a várost elhagyó magyarok többsége Magyarországon telepedett le.

Félelem és igazság

Sokan és sokféleképpen magyarázzák a máig példátlan erdélyi magyarellenes atrocitások hátterét. Elfogulatlan ügyészségi-bírósági tényfeltárás híján az igazságszolgáltatás mai napig adós a marosvásárhelyi fekete március háttérembereinek törvény elé állításával. Így csak a találgatások és feltételezések maradnak. Körmöczki Zoltán úgy látja, a kiváltó okok egyike a románok létező félelme volt a magyarokkal szemben. A Ceauşescu-rendszerben ahhoz voltak szoktatva, hogy magyar ember nem emelheti fel a szavát, nem kérhet semmit. Ehhez képest a rendszerváltás utáni hetekben erősen önszerveződő magyar közösséggel találták szembe magukat, amely képes volt és akart is harcolni saját jogaiért.

Körmöczki szerint a román sajtó által folyamatosan generált félelemérzet sem vezethetett volna el az atrocitásokig, ha a történet mögött nem áll egy jól kidolgozott bukaresti forgatókönyv. Legtöbben a volt Szekuritáté szerepét látják az események hátterében, amelynek emberei így próbálták bizonyítani pótolhatatlanságukat egy új román titkosszolgálati rendszer létrehozásában. A gyanút igazolja az a tény, hogy Ion Iliescu államfő sem román, sem magyar kérésre nem volt hajlandó Marosvásárhelyre utazni, hogy tárgyaljon a két közösség vezetőivel. Körmöczki kicsinek tartja annak valószínűségét, hogy valaha hivatalosan is kiderüljön a teljes márciusi igazság.

A fekete március kronológiája
Március 15. Ismeretlen tettesek összefirkálták a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobrot. A szobor talpazatára ez írták rá: LE VED. Noha a helyi román rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy magyarok a tettesek, nyelvészek szerint az elkövetők románok voltak, akik nem ismerték a magyar nyelvet.
Március 16. Délelőtt 11 órakor a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár ablakában magyar felirat jelent meg. Részeg, randalírozó románok csetepatéjára kisebb tömeg verődött össze a patika előtt: betörtek ajtót, ablakot. A riadóztatott rendőrség hamar távozott, nem vontak felelősségre senkit. A két órán belül összeverődött, többszázas tömeg megverte a Magyar Televízió két operatőrét, a Népújság két újságíróját, majd feldúltak egy tömbházlakást, amelynek erkélyén egyenjogúságot követelő magyar–román felirat jelent meg. A tömeg levonult a városba, és mindenhol letépték a magyar feliratokat.
Március 17. Tőkés László- és Smaranda Enache-ellenes szlogeneket kiabálva román tüntetők járták a belváros utcáit, tereit. A tömeg a főtéren kötelet kért Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra és Király Károlyra.
Március 18. A Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) március 17–18-án kétnapos kongresszust tartott Marosvásárhelyen. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el a magyar oktatással kapcsolatban. Szünetében a környéken tartózkodó románok több magyar fiatalt felpofoztak.
Március 19. Sütő András megafonon kijelentette, hogy Kincses Előd lemondatása jogtalan, és arra kérte az embereket, menjenek haza. A délelőtt városszerte randalírozó román tömeg – amihez délután hozzácsapódtak a Görgény völgyéből érkező csoportok – megérkeztek a Bolyai utcában található RMDSZ-székházhoz. A vasajtót betörve elfoglalták az udvart. A magyarok a padlásra menekültek. Ekkor Ioan Judea ezredes szavát adta Sütő Andrásnak, hogy nem esik bántódása, ha lejön, de a feldühödött tömeg a katonák közömbössége mellett rátámadt a magyarokra. Sütő András fél szemére megvakult, több oldalbordája eltört. A tömeg a Marosvásárhelyi Rádióhoz vonult, hogy meglincselje a magyar szerkesztőket. Egy román szerkesztő lélekjelenlétének köszönhető, hogy a tömeget sikerült meggyőznie: nincsenek itt a magyarok, már elmentek. A városban randalírozók rengeteg magyart megvertek.
Március 20. Óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságot követelve. Hamarosan román ellentüntetők sorakoztak fel a tér szélén. A délutáni órákban a szaporodó marosvásárhelyi románság újabb erősítést kapott a Görgény-völgyéből. A fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverkezett románok – a rendőrkordonon áthatolva – rárontottak a magyarokra. A térről kiszorított magyarok szétszedték a padokat, és visszaverték a románokat. Az állóháború pillanataiban egy teherautó nagy sebességgel a magyar tömegbe hajtott. Egy magyar meghalt, több megsebesült, illetve a kocsi platóján utazó egyik román is életét vesztette. A környékbeli magyar falvak lakói elzárták a főutakat, hogy megakadályozzák a román utánpótlást.
Este nyolc órakor hidegvölgyi cigányok csatlakoztak a magyarokhoz, de a döntő ütközetre 11-kor került sor, amikor Nyárád-menti székelyek érkeztek a városba. A főtéren tétlenül álló katonai harckocsikon átjutva, a botokkal, vasvillákkal felfegyverkezett székelyek kiverték a főtérről a románokat. A győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte a tömeg, a polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót.
Március 21. Hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalj érkezett a városba, ők állították helyre a rendet. Az összetűzéseknek 5 halálos áldozata, továbbá 300 sebesültje volt. A bíróság mintegy 40 magyart és cigány embert ítélt több-kevesebb börtönbüntetésre. Egyetlen román ember kapott csendháborításért pénzbüntetést.