„Amit ma történelmileg megélünk, benne van a negyven évvel ezelőtti írásaimban is”. Bodor Ádám szabadságról, magányról

Egy szellemileg, lelkületében és fizikai állapotában feldúlt városból, országból távoztunk. Ennek nyomait ma már nem találjuk, mostanában egy civilizált, kulturált környezetbe térünk vissza. Miközben ez már egy másik város. Egykori patinás helyei megvannak, a régi falak ilyen-olyan állagukban állnak, de már csak díszletei egy történetnek, közöttük már más szelek fújnak – némán emlékeztetnek egy városra, amelynek szelleme az évtizedek alatt elillant a falak közül. Megvan a Szent Mihály-templom, a Farkas utca, végében a református templommal, a klasszikus Egyetem utca, a Házsongárd – de mindenre rárakódott egy akarat, amitől kezdi elveszíteni egykori identitását. Ezzel most már lépten-nyomon szembesülök. Közben egy nagyon is élhető város. Közben Budapest sem az, amit gyermekként, a világháború idején megéltem, megint más arccal fogadott, amikor kitelepültünk, most is az orrunk előtt változik. Berlin sem ugyanazt az arcát mutatja – ahol egy éven át életvitelszerűen lakni volt szerencsénk –, mint amikor oda érkeztünk. Komoly átalakulásnak vagyunk tanúi, igazából már csak a hegyek őrzik régi méltóságunkat, a fölöttük elhúzó felhőkkel.

– A Filmtettfeszt meghívására érkezett a kincses városba, egy olyan film vetítésére, amelynek alapját az egyik műve szolgáltatta. Hogyan élte meg, amikor először felmerült, hogy írásaiból film készüljön? Akkoriban Romániában inkább propagandafilmeket forgattak, ritkán merült fel kortárs írók műveinek megfilmesítése.

– Óvatosan éltem meg. Miközben természetesen örültem is neki. Nagyjából tisztában voltam az írásaimban rejlő lehetőségekkel, konkrét tapasztalataim híján is ösztönösen gyanakvással fogadtam a megkereséseket. Hozzájárult ehhez, hogy nem is vagyok igazi irodalmár – írtam néhány könyvet, ettől professzionálisan íróvá is váltam, anélkül, hogy ennek társadalmi vonzatait magamévá tettem volna. Kicsit idegen testnek éreztem magam abban az irodalmi környezetben, amelyben tulajdonképpen tevékenykedtem, és azt hiszem, kicsit annak érzett az a közösség is, amely befogadott. A filmesek sem ismertek korábban, így érdeklődésüket kellő higgadtsággal vettem tudomásul. Miközben tudtam: előbb-utóbb engedni fogok, már csak anyagi okok miatt is, akkoriban elég szűkösen éltem, gyakori anyagi gondok közepette. Így aztán később is, minden tartózkodásom ellenére – néhány rendhagyó kivételtől eltekintve – vállaltam a dolog természetéből adódó kompromisszumot.

Ezek pedig különböznek egymástól. Miközben én különösebben nem törekszem az olvasó meghódítására, finomabb eszközökkel dolgozom, a film agresszív műfaj, minden eszközt bevet befogadása érdekében. Ez a dilemma kísérte tárgyalásainkat, és végül mindig súlyos kompromisszumot jelentett. Előre tudtam, hogy a végén beadom a derekamat, azt is, mi lesz a vége. Kivétel a Sinistra körzet: az érinthetetlen, és az is marad. Abból egy fejezetét sem engednék át senkinek.

korábban írtuk

Tisztelgés Bodor Ádám írásművészete előtt: erdélyi szerzők is közölnek a szülinapi kötetben

Különleges kötet jelent meg Bodor Ádám 85. születésnapja alkalmából: 35 szerző tiszteleg a Kossuth-díjas, 1936. február 22-én Kolozsváron született író életműve előtt. Számos erdélyi szerző írt a Receptek végnapokra című, a magyarországi Szépirodalmi Figyelő gondozásában napvilágot látott kiadványba: köztü

A többi nagyjából mindmáig préda. Igaz, már nem is igen ostromolnak. Az évek, évtizedek múltával az érdeklődés megcsappant, az a korszak, amely írásaimat megtermékenyítette, és amelynek művészi lenyomatát novelláim is őrizni próbálják, lassan kezd feledésbe merülni. A közelmúlt gondjait, tépelődéseit, amelyek korábban izgalmasnak tűntek, felváltotta egy új, dinamikus korszak a maga szintén izgalmasnak tűnő problémáival.

– Említette, hogy az érdeklődés megcsappant. Foglalkoztatja Önt, hogy a mai fiatalok hogyan olvassák a műveit?

– Nem. Nem foglalkoztat, bár néha érzem részükről az érdeklődést. Soha nem gondolok az olvasóra. Vállalom a kockázatát, hogy nem föltétlenül népszerű szövegeket adok közre. Ezek nem könnyű olvasmányok. Kell hozzáolvasási kultúra, némi történelmi látásmód, szemlélet, és ismerni kell azokat a társadalmi körülményeket, amelyek az elnyomás feltételei között az emberi sorsokat meghatározták, – amelyek végső soron ezeket a szövegeket ihlették. Művészi szempontjaim mellőzésével nem gondolhatok arra, hogy a prózaírással kapcsolatos eszményeimet feladva hozzáférhetőbb történetekkel keressem a közönség kegyeit. Ha az előbb azt mondtam, a fiatalság részéről bizonyos fokú fogékonyságot tapasztaltam, elmondhatom, érzékelek ugyanannyi távolságtartást is.

Egy egész nemzedéket látunk, ahogy meghitten, mobiljába kapaszkodva-merülve a magányt, társtalanságot választja – ebből eredő kétségeit, szorongásait feloldani legkevésbé a könyv fogja.

Irodalmi körökben nagyjából tudtak rólam, akkor már jó másfél évtizede publikáltam, írásaim hellyel-közzel Magyarországra is kikerültek, bizonyos körökben ismertté tették a nevemet. A Kortárs folyóirat a szerkesztői gyakorlattól teljesen idegen módon másodközlésben megjelentette A részleg című, korábban a kolozsvári Utunkban publikált novellámat – elég nagyot szólt. Áttörés mégis inkább csak a rendszerváltás után következett be, amikor megnyertem a Holmi folyóirat novellapályázatát. Nem sokkal később megjelent a Sinistra körzet című regényem, azóta több mint húsz nyelvre fordították.

– A legtöbben a Sinistra körzet kapcsán emlegetik a nevét, illetve a neve kapcsán a Sinistra körzetet emlegetik. Ön is úgy érzi, hogy ez a legfontosabb műve?

– Nem biztos. A gyűjteményes novelláskötetem – a Vissza a fülesbagolyhoz – számomra legalább annyira fontos, mert nagyjából kirajzol egy teljes írói pályát. A Verhovina madarai is a kedvesebb gyermekeim közé tartozik: a korábbiaktól kissé távolodva kicsit más történeti távlatot nyit.

– Ha már a novellákat említi: manapság kevesen olvasnak rövidprózát. Ön mit gondol, miben más a novella, mint a regény?

– A novella nehéz, kényes műfaj. A próza próbatétele. Ahol hibázni már nem lehet. Hasonlattal élve olyan, mint a kamarazene a nagyzenekari műhöz képest. Rövid terjedelemben kell sokat, meggyőzően, művészi eszközökkel előadnia. Egy több száz oldalas regény eltűr hanyagságot, felületességet, felesleges szövegeket, melléktörténeteket, miközben a túláradó szövegben sok mindent meg is lehet kerülni – egy novellában egyetlen hiba kioltja az éltető parazsat. Ott mindennek feszesnek, tisztának, egyértelműnek kell lennie. Most könnyű ezt mondanom: szerencsémre alkatilag, gondolkodásmódomat tekintve novellaíró vagyok. Egyébként mind a Sinistra körzet, mind pedig a Verhovina madarai önálló novellákként értelmezhető darabokból áll.

Emlékszem, Madridban találkoztam mexikói írókkal, akkoriban került a kezükbe a Sinistra körzet friss spanyol fordítása. Miközben elbeszélgettünk, rádöbbentem, hogy minden látszat ellenére végső soron Latin-Amerikában vagy a Kárpátok ölelésében ugyanazokkal a gondokkal szembesülünk.

– Az írásainak sajátos nyelvi világa van. Erdélyi olvasóként otthonosnak érezzük a szövegeit. Ez mennyire tudatos, mennyire ösztönös?

– Teljesen ösztönös. Magyarországiaknak okozok is néha problémát – szerkesztők, olvasók gyakran kérdezik, például, mi az az esztena. Mondom: benne van az értelmező szótárban. A murok sem mindig azonos a sárgarépával. A mánus például már komoly bajok forrása: ez csak egy Erdélyben használatos szó, Magyarországon viszont, ha az óra mánusáról beszélek, értetlenül bámulnak. El kell magyaráznom, hogy az óramutatóról van szó. Ezek a transzilvanizmusok kitörölhetetlenül megmaradnak…

– Lassan kilencvenévesen visszatekintve: van olyan műve, amelyről úgy érzi, nem akkor kellett volna megszületnie? Vagy amit másképp írna meg?

– Az Érsek látogatása kicsit a mostoha gyerek szerepébe kényszerült. Rövid határidőre vállaltam, és úgy adtam le, hogy nem volt igazán kész. Vagy talán egyéb, számomra is rejtett, ismeretlen ok gátolta a kedvemre való kibontakozását. Utólag már nem is akartam hozzányúlni. Készült belőle egy film is, bajait annak sem sikerült tisztáznia. A rendezőt megragadta az anyag, őt is az a téves feltételezés csábította, hogy a prózai szöveg értékei átültethetők a filmvászonra. Holott ez meddő kísérlet. Egy történet előadása bármennyire csábítóan filmszerűnek is tűnik, tudni kell: mind a film, mind a próza szuverenitásának része, hogy műfaji keretei szigorúak, elemei könnyűszerrel nem kölcsönözhetők egymásnak.

– Több interjúban is említette, hogy nem szívesen dolgozik határidőre, és nem tartja magát „szorgos írónak”. Vannak a fiókban félbehagyott szövegei, amelyeket egyszer talán befejez?

– Nincsenek. Ami nem kellően hiteles, azt rendszerint korán felismerem. Nem próbálok lelket lehelni abba, amiben kezdettől fogva nincs. Így félkész írásaim nincsenek, amelyekről lemondok, a szemétkosárban végzik.

– És manapság ír még?

– Most éppen nem. Egyébként mindig ezt mondom, ha kérdeznek…

– Az írásai gyakran zárt, sötét világot jelenítenek meg, amely a saját tapasztalataiból, emlékeiből táplálkozik. Most, 2025-ben viszont egy újabb bizonytalan korszakban élünk. Nem érzi úgy, hogy ez ismét írásra készteti?

– Nem. Ennek a korszaknak még nem elég tiszta a látványa. Emellett úgy érzem, hogy mindaz, amit ma történelmileg megélünk, nem újdonság, így talán benne van a negyven évvel ezelőtti írásaimban is.

Kelet-Európa képe sem változik: egy rezignált társadalom, amely nem tud mit kezdeni sem rabsággal, sem a szabadsággal. A hatalom árnyékában keresi a túlélés receptjeit.