Bodor Ádám a Filmtettfeszt alkalmából járt legutóbb a kincses városban
Fotó: Biró István
Bodor Ádám kilencvenhez közel is rendíthetetlenül hű önmagához és írói világához. A Kolozsváron született Kossuth-díjas íróval szülővárosában beszélgettünk hazajárásról és változásról, rezignációról, magányról, hegyekről. És arról is, miért gondolja úgy, hogy szabadság és boldogság végső soron nem a külső körülményekből fakad, hanem az ember belső adottságaiból.
2025. október 26., 08:412025. október 26., 08:41
– Itt ülünk Kolozsváron, a szülővárosában kávézgatva. Gyakran jár vissza Erdélybe. Mit jelent Önnek ez a visszatérés? Soha nem volt ennek valamilyen negatív zöngéje? Sok író, művész, aki Magyarországra költözött, ambivalensen viszonyult a hazajáráshoz.
– Ez elsősorban érzelmi kérdés. Erdélyi vagyok, ez tagadhatatlan. Több mint négy évtizede élek Budapesten, sok tekintetben gazdagodott az életem, de a lelkem mélyén Erdély, benne Kolozsvár maradt a szellemi hazám, otthonom. A legfontosabb dolgok itt történtek velem, mindent itt kaptam.
Egy szellemileg, lelkületében és fizikai állapotában feldúlt városból, országból távoztunk. Ennek nyomait ma már nem találjuk, mostanában egy civilizált, kulturált környezetbe térünk vissza. Miközben ez már egy másik város. Egykori patinás helyei megvannak, a régi falak ilyen-olyan állagukban állnak, de már csak díszletei egy történetnek, közöttük már más szelek fújnak – némán emlékeztetnek egy városra, amelynek szelleme az évtizedek alatt elillant a falak közül. Megvan a Szent Mihály-templom, a Farkas utca, végében a református templommal, a klasszikus Egyetem utca, a Házsongárd – de mindenre rárakódott egy akarat, amitől kezdi elveszíteni egykori identitását. Ezzel most már lépten-nyomon szembesülök. Közben egy nagyon is élhető város. Közben Budapest sem az, amit gyermekként, a világháború idején megéltem, megint más arccal fogadott, amikor kitelepültünk, most is az orrunk előtt változik. Berlin sem ugyanazt az arcát mutatja – ahol egy éven át életvitelszerűen lakni volt szerencsénk –, mint amikor oda érkeztünk. Komoly átalakulásnak vagyunk tanúi, igazából már csak a hegyek őrzik régi méltóságunkat, a fölöttük elhúzó felhőkkel.
– A Filmtettfeszt meghívására érkezett a kincses városba, egy olyan film vetítésére, amelynek alapját az egyik műve szolgáltatta. Hogyan élte meg, amikor először felmerült, hogy írásaiból film készüljön? Akkoriban Romániában inkább propagandafilmeket forgattak, ritkán merült fel kortárs írók műveinek megfilmesítése.
– Óvatosan éltem meg. Miközben természetesen örültem is neki. Nagyjából tisztában voltam az írásaimban rejlő lehetőségekkel, konkrét tapasztalataim híján is ösztönösen gyanakvással fogadtam a megkereséseket. Hozzájárult ehhez, hogy nem is vagyok igazi irodalmár – írtam néhány könyvet, ettől professzionálisan íróvá is váltam, anélkül, hogy ennek társadalmi vonzatait magamévá tettem volna. Kicsit idegen testnek éreztem magam abban az irodalmi környezetben, amelyben tulajdonképpen tevékenykedtem, és azt hiszem, kicsit annak érzett az a közösség is, amely befogadott. A filmesek sem ismertek korábban, így érdeklődésüket kellő higgadtsággal vettem tudomásul. Miközben tudtam: előbb-utóbb engedni fogok, már csak anyagi okok miatt is, akkoriban elég szűkösen éltem, gyakori anyagi gondok közepette. Így aztán később is, minden tartózkodásom ellenére – néhány rendhagyó kivételtől eltekintve – vállaltam a dolog természetéből adódó kompromisszumot.
Ezek pedig különböznek egymástól. Miközben én különösebben nem törekszem az olvasó meghódítására, finomabb eszközökkel dolgozom, a film agresszív műfaj, minden eszközt bevet befogadása érdekében. Ez a dilemma kísérte tárgyalásainkat, és végül mindig súlyos kompromisszumot jelentett. Előre tudtam, hogy a végén beadom a derekamat, azt is, mi lesz a vége. Kivétel a Sinistra körzet: az érinthetetlen, és az is marad. Abból egy fejezetét sem engednék át senkinek.
Különleges kötet jelent meg Bodor Ádám 85. születésnapja alkalmából: 35 szerző tiszteleg a Kossuth-díjas, 1936. február 22-én Kolozsváron született író életműve előtt. Számos erdélyi szerző írt a Receptek végnapokra című, a magyarországi Szépirodalmi Figyelő gondozásában napvilágot látott kiadványba: köztü
A többi nagyjából mindmáig préda. Igaz, már nem is igen ostromolnak. Az évek, évtizedek múltával az érdeklődés megcsappant, az a korszak, amely írásaimat megtermékenyítette, és amelynek művészi lenyomatát novelláim is őrizni próbálják, lassan kezd feledésbe merülni. A közelmúlt gondjait, tépelődéseit, amelyek korábban izgalmasnak tűntek, felváltotta egy új, dinamikus korszak a maga szintén izgalmasnak tűnő problémáival.
– Említette, hogy az érdeklődés megcsappant. Foglalkoztatja Önt, hogy a mai fiatalok hogyan olvassák a műveit?
– Nem. Nem foglalkoztat, bár néha érzem részükről az érdeklődést. Soha nem gondolok az olvasóra. Vállalom a kockázatát, hogy nem föltétlenül népszerű szövegeket adok közre. Ezek nem könnyű olvasmányok. Kell hozzáolvasási kultúra, némi történelmi látásmód, szemlélet, és ismerni kell azokat a társadalmi körülményeket, amelyek az elnyomás feltételei között az emberi sorsokat meghatározták, – amelyek végső soron ezeket a szövegeket ihlették. Művészi szempontjaim mellőzésével nem gondolhatok arra, hogy a prózaírással kapcsolatos eszményeimet feladva hozzáférhetőbb történetekkel keressem a közönség kegyeit. Ha az előbb azt mondtam, a fiatalság részéről bizonyos fokú fogékonyságot tapasztaltam, elmondhatom, érzékelek ugyanannyi távolságtartást is.
Egy egész nemzedéket látunk, ahogy meghitten, mobiljába kapaszkodva-merülve a magányt, társtalanságot választja – ebből eredő kétségeit, szorongásait feloldani legkevésbé a könyv fogja.
A Kossuth-díjas író sokat utazott a nagyvilágban
Fotó: Gábos Albin
– Érdekes, hogy sosem tartotta, tartja magát „irodalmárnak”. Amikor kivándorolt Magyarországra, félt attól, hogy miként találja meg a helyét az új közegben, hol fog publikálni?
– Nem voltak ilyen félelmeim. Alkatilag pedig egyenesen kihívásnak, a „kaland” részének tekintettem. A hetvenes évek végén kezdtem tartani attól, hogy itt, Romániában a politikai légkör annyira meg fog szigorodni, hogy ezzel párhuzamosan beszűkülnek a publikációs lehetőségeim. Azt pedig nem várhatom meg. Egykori politikai elítéltként mindig számoltam azzal, hogy bármilyen változás egzisztenciálisan érinteni fog.
Irodalmi körökben nagyjából tudtak rólam, akkor már jó másfél évtizede publikáltam, írásaim hellyel-közzel Magyarországra is kikerültek, bizonyos körökben ismertté tették a nevemet. A Kortárs folyóirat a szerkesztői gyakorlattól teljesen idegen módon másodközlésben megjelentette A részleg című, korábban a kolozsvári Utunkban publikált novellámat – elég nagyot szólt. Áttörés mégis inkább csak a rendszerváltás után következett be, amikor megnyertem a Holmi folyóirat novellapályázatát. Nem sokkal később megjelent a Sinistra körzet című regényem, azóta több mint húsz nyelvre fordították.
– A legtöbben a Sinistra körzet kapcsán emlegetik a nevét, illetve a neve kapcsán a Sinistra körzetet emlegetik. Ön is úgy érzi, hogy ez a legfontosabb műve?
– Nem biztos. A gyűjteményes novelláskötetem – a Vissza a fülesbagolyhoz – számomra legalább annyira fontos, mert nagyjából kirajzol egy teljes írói pályát. A Verhovina madarai is a kedvesebb gyermekeim közé tartozik: a korábbiaktól kissé távolodva kicsit más történeti távlatot nyit.
– Ha már a novellákat említi: manapság kevesen olvasnak rövidprózát. Ön mit gondol, miben más a novella, mint a regény?
– A novella nehéz, kényes műfaj. A próza próbatétele. Ahol hibázni már nem lehet. Hasonlattal élve olyan, mint a kamarazene a nagyzenekari műhöz képest. Rövid terjedelemben kell sokat, meggyőzően, művészi eszközökkel előadnia. Egy több száz oldalas regény eltűr hanyagságot, felületességet, felesleges szövegeket, melléktörténeteket, miközben a túláradó szövegben sok mindent meg is lehet kerülni – egy novellában egyetlen hiba kioltja az éltető parazsat. Ott mindennek feszesnek, tisztának, egyértelműnek kell lennie. Most könnyű ezt mondanom: szerencsémre alkatilag, gondolkodásmódomat tekintve novellaíró vagyok. Egyébként mind a Sinistra körzet, mind pedig a Verhovina madarai önálló novellákként értelmezhető darabokból áll.
Bodor Ádám: „különösebben nem törekszem az olvasó meghódítására”
Fotó: Borbély Fanni
– Ide Kolozsvárra most úgy érkezett, hogy előtte Üzbegisztánban járt, korábban Peruban is megfordult. Elég sokat utazott az utóbbi években. Ezek az élmények hatottak az írásaira?
– Nem érzem, nem tudok róla. Közben akár hathattak is.
Emlékszem, Madridban találkoztam mexikói írókkal, akkoriban került a kezükbe a Sinistra körzet friss spanyol fordítása. Miközben elbeszélgettünk, rádöbbentem, hogy minden látszat ellenére végső soron Latin-Amerikában vagy a Kárpátok ölelésében ugyanazokkal a gondokkal szembesülünk.
– Az írásainak sajátos nyelvi világa van. Erdélyi olvasóként otthonosnak érezzük a szövegeit. Ez mennyire tudatos, mennyire ösztönös?
– Teljesen ösztönös. Magyarországiaknak okozok is néha problémát – szerkesztők, olvasók gyakran kérdezik, például, mi az az esztena. Mondom: benne van az értelmező szótárban. A murok sem mindig azonos a sárgarépával. A mánus például már komoly bajok forrása: ez csak egy Erdélyben használatos szó, Magyarországon viszont, ha az óra mánusáról beszélek, értetlenül bámulnak. El kell magyaráznom, hogy az óramutatóról van szó. Ezek a transzilvanizmusok kitörölhetetlenül megmaradnak…
– Lassan kilencvenévesen visszatekintve: van olyan műve, amelyről úgy érzi, nem akkor kellett volna megszületnie? Vagy amit másképp írna meg?
– Az Érsek látogatása kicsit a mostoha gyerek szerepébe kényszerült. Rövid határidőre vállaltam, és úgy adtam le, hogy nem volt igazán kész. Vagy talán egyéb, számomra is rejtett, ismeretlen ok gátolta a kedvemre való kibontakozását. Utólag már nem is akartam hozzányúlni. Készült belőle egy film is, bajait annak sem sikerült tisztáznia. A rendezőt megragadta az anyag, őt is az a téves feltételezés csábította, hogy a prózai szöveg értékei átültethetők a filmvászonra. Holott ez meddő kísérlet. Egy történet előadása bármennyire csábítóan filmszerűnek is tűnik, tudni kell: mind a film, mind a próza szuverenitásának része, hogy műfaji keretei szigorúak, elemei könnyűszerrel nem kölcsönözhetők egymásnak.
– Több interjúban is említette, hogy nem szívesen dolgozik határidőre, és nem tartja magát „szorgos írónak”. Vannak a fiókban félbehagyott szövegei, amelyeket egyszer talán befejez?
– Nincsenek. Ami nem kellően hiteles, azt rendszerint korán felismerem. Nem próbálok lelket lehelni abba, amiben kezdettől fogva nincs. Így félkész írásaim nincsenek, amelyekről lemondok, a szemétkosárban végzik.
– És manapság ír még?
– Most éppen nem. Egyébként mindig ezt mondom, ha kérdeznek…
– Az írásai gyakran zárt, sötét világot jelenítenek meg, amely a saját tapasztalataiból, emlékeiből táplálkozik. Most, 2025-ben viszont egy újabb bizonytalan korszakban élünk. Nem érzi úgy, hogy ez ismét írásra készteti?
– Nem. Ennek a korszaknak még nem elég tiszta a látványa. Emellett úgy érzem, hogy mindaz, amit ma történelmileg megélünk, nem újdonság, így talán benne van a negyven évvel ezelőtti írásaimban is.
Kelet-Európa képe sem változik: egy rezignált társadalom, amely nem tud mit kezdeni sem rabsággal, sem a szabadsággal. A hatalom árnyékában keresi a túlélés receptjeit.
Bodor Ádám (Kolozsvár, 1936. február 22.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Apja Bodor Bertalan közgazdász és bankvezér, az Országos Pénzintézeti Központ elnöke volt, akit 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték. Bodor Ádámot 16 éves korában szintén elítélték, mivel kommunistaellenes röplapokat terjesztett; 1952–1954 között a szamosújvári börtönben ült. Szabadulása után egy évig gyári munkásként dolgozott, majd 1955–1960 között a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult. 1960-tól az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, 1964-től egy másoló-fordító irodában dolgozott. Egy évvel később, 1965-ben publikálta első novelláját a kolozsvári Utunk hetilapban, négy évvel később első novelláskötete is megjelent, A tanú címmel. 1968 óta szabadfoglalkozású író. 1970–1975 között a Román Írószövetség tagja. 1982-ben Magyarországra települt. 1984-től 1988-ig lektor a Magvető Könyvkiadóban, majd ugyanitt szerkesztő. 1998–1999 között ösztöndíjas a berlini DAAD Művészi Program keretében. Tagja volt a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának. Magyarországon publikálta Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetét, az itteni elismertségre azonban 1991-ig várnia kellett. Ebben az évben nyerte meg a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével a Holmi novellapályázatát. A regényszerű novellaciklus külföldön is sikert aratott. Művei megjelentek spanyol, román, angol, német, francia, norvég, dán, olasz, lengyel, bolgár, szerb, horvát, szlovák, szlovén, orosz, észt, macedón, baszk, arab nyelven is.
Saját műveihez, hőseihez fűződő viszonyáról, börtönéveiről, a hatalommal, a humorral kapcsolatos meglátásairól is beszélt Bodor Ádám Kossuth-díjas író, aki a kincses városban péntekig tartó Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál meghívottja volt hétfő délután.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A Kölcsey-díj 2003 óta íródó történetében ő az első magyarországi születésű, nem Aradon élő személy, aki megkapta a kitüntetést, amelyet a magyar kultúra és a magyar identitás megőrzése, ápolása terén kifejtetett munka elismeréseként osztanak ki.
Szövés, fafaragás, kosárfonás, fazekasság, kovácsmesterség vagy éppen cipészet – egyre többen tekintik meg a Mesterségek nyomában című videósorozatot, amely hónapról hónapra rövidfilmekben mutatja be a lassan feledésbe merülő foglalkozások világát.
Vajda Gergely nemzetközileg is elismert karmester irányítja idéntől a kolozsvári filharmónia zene- és énekkarát. Terveiről, a klasszikus zenének a közönséggel való megszerettetéséről, a zenekar és az énekkar sajátos karakteréről beszélt a Krónikának.
A nagybányai festőiskola megalapításának 130. évfordulója alkalmából rendeznek a legendás művésztelep első száz évét bemutató kiállítást a román fővárosban, a Liszt Intézet bukaresti központjában – közölte a szervező intézmény.
A Securitate, vagyis a román kommunista titkosszolgálat rengeteg mindent kilopott azokból a csomagokból, amelyeket külföldön élők küldtek romániai ismerőseiknek.
Elhunyt Voith Ági Jászai Mari-díjas színésznő, rendező, érdemes és kiváló művész. A József Attila Színház örökös tagját 81 éves korában, szerdán érte a halál – tudatta a színház az MTI-vel.
Ádám Gyula grafikus, fotóművész Két világ emberei című fotókiállítását nyitják meg január 29-én, csütörtökön 18 órától a sepsiszentgyörgyi Lábasházban.
A magyar kormány meghirdette a Kós Károly Program 2026. évi pályázatát, melyet a Kárpát-medence területén működő tájházak támogatására indítottak el.
Harsányi Attila színművész, a Miskolci Nemzeti Színház és az Aradi Kamaraszínház tagja, illetve Kurunczi Ferenc informatikai mérnök, amatőr fotós, az aradi magyar épített örökség megörökítője, a közösségi élet képes krónikása vehette át az elismerést.
Pataki Adorján operaénekes, Borsodi L. László költő, kritikus, Egri István képzőművész, restaurátor és Szenkovics Enikő műfordító kapta meg az idén az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!