Nem akarták névhez kötni a temesváriak történelmi bátorsága előtt tisztelgő nyilatkozatot, ezért nincs megemlítve benne Tőkés László neve sem.
2014. december 17., 21:002014. december 17., 21:00
Így érvelt Kelemen Hunor a marosvásárhelyi SZKT után, a huszonöt évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatos állásfoglalás tartalmát firtató újságírói kérdésre válaszolva.
Az RMDSZ-elnök következetes maradt álláspontjához, a parlamentben mondott szerdai beszédében sem aprózta el a dolgot. Igazi bravúr volt, hiszen roppant nehéz lehetett úgy emlékezni a ’89-es rendszerváltó események kétségbevonhatatlanul őszinte kezdőfejezetére, hogy közben elvonatkoztatunk Tőkés Lászlótól. Az összes elképzelhető szempont figyelembevételével is.
Hiszen ha nincs a szekus beágyazottságú püspökével szembeszálló fiatal lelkész, a temesvári gyülekezet aligha fedezi fel magában a szolidaritás bátorságát. Ha nem fedezi fel, nem vonul a parókia elé némán, gyertyásan, de roppant erőt sugározva. S ha nincsenek ők, minden bizonnyal Zăgănescu és társasága is sokadszor issza bánatosra magát kilátástalanságában a Cina vendéglőben, és nem jut eszükbe néptribünt játszani az áramtalanított villamos ütközőjén.
A dolgot kezelhetnénk a két erdélyi politikai vonulat közötti rivalizálás kicsinyes dimenziójában is, de öreg hiba lenne. Merthogy épp szerdán indított a DIICOT bűnvádi eljárást Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester ellen, aki második „fekete márciust” vizionálva kérte ki a maga és közössége nevében a sűrűsödő székelyföldi kormánybiztosi vegzálásokat.
Ugye, most senki nem akar a szavamba vágva azzal érvelni, hogy na látják, polgártársak, többek között azért kell kormányon lenni, maradni, hogy megakadályozzuk a hasonló visszaéléseket? Mert ez az eset (is) napnál világosabban igazolja, hogy a hasonló bukaresti hatalomgyakorlási technikák igazából a zsarolási arzenál elemei. Amelyekből egyre inkább elege van a hál’istennek még mindig csak korlátozott mértékben balkanizálódott magyarságnak.
Vissza hát a temesvári útra, amelyen Tőkés László azóta is unalmas következetességgel menetel.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
A román külpolitika, illetve tágabb értelemben vett stratégia állapotát kiválóan tükrözi Ilie Bolojan miniszterelnök Venezuelával kapcsolatos kijelentése, miszerint az ottani események kapcsán Románia az EU-val megegyező álláspontot fog képviselni.
Közhellyé vált, hogy a gépkocsi már nem luxus, a megfelelő tömegközlekedési alternatívák nélkül alapvető szükségletté vált a mindennapokban. Egy olyan jog, amelynek szükségességét sok esetben nem lehet vitatni, viszont nem alanyi jog. Tenni kell érte.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!