Válságkezelés koalíciós háborúskodással

A folyamat jelenleg a román politikumban olyannyira megszokott gyakorlat, a parttalan koalíciós viták, vádaskodások és fenyegetések szakaszában tart.

Általában ez a leghosszabb.

Mindkét párt doktrinér módon próbálja keresztülvinni az elképzeléseit, nem azt nézik, hogy a konkrét helyzetben milyen megoldások lennének jók, hanem azt, hogy a párt nevében szereplő eszmerendszer szerint, ideológiai alapon milyen recepteket kellene megvalósítani.

Vagyis a szociáldemokraták adóemeléseket akarnak, illetve bizonyos adókedvezmények eltörlését és a deficitcél újratárgyalását, míg a liberálisok – arra hivatkozva, hogy egy liberális párt nem adhatja a nevét adóemelésekhez – nem támogatják ezeket.

Pedig a példák azt mutatják, hogy az ideológiai szemellenző ilyen helyzetekben még károsabb, mint általában.

A lakosság terheinek növelése például nem biztos, hogy sokat segítene a büdzsén, miközben az is igaz, hogy a többi munkavállalóval szemben nem igazán méltányos az építőipari vagy számítástechnikai dolgozók jövedelemadó-kedvezménye – viszont fennáll a veszélye, hogy annak felszámolása még az úgy ahogy prosperáló ágazatokat is ellehetetlenítené.

A megoldás egyik eleme az észszerűnél és méltányosnál jóval nagyobb, gyakran nevetséges ürügyek miatt járó közalkalmazotti pótlékok lefaragása lehetne a valóban fölösleges, csak szinekúraként működő tisztségek és intézmények felszámolásával párhuzamosan.

Nem szabadna érintetlenül hagyni az érdem nélkül, politikai döntések alapján folyósított luxusnyugdíjakat sem, ezek megnyirbálása azonban továbbra sem valószínű, hiszen egyrészt befolyásos köröket érintene, másrészt a pártok politikai klientúráját.

Emellett egy meghatározott időre szóló multiadó bevezetése is megfontolandó lehet – az ilyesmitől persze az egyszeri liberális, pláne libertariánus embert kiveri a víz, de mint említettük, vészhelyzetben nem ideológiai traktátusokat kell olvasgatni, pláne felmondani, hanem a lehető legkevesebb polgárnak érdeksérelmet okozó, működő megoldásokat kell megtalálni.

Persze ilyen helyzetekben a multik általában az elmaradó beruházások veszélyeivel, ha pedig ez nem működik, kivonulással riogatnak, de ez rendszerint üres fenyegetésnek bizonyul. A vészhelyzet elmúltával pedig az állam bizonyos adókedvezményekkel kompenzációt nyújthat.

Meg kell hagyni, a kormánypártok nincsenek könnyű helyzetben, hiszen közben azt is megígérték, hogy 2025-ig fenntartják a rezsitámogatást, azaz a lakosság a piaci ár alatt kapja az áramot és a földgázt.

Ezt a kormánypártok szempontjából két okból sem lenne jó ötlet megszüntetni: egyrészt a választások előtt mindkét párt támogatottsága óriásit zuhanna, amit vélhetően a szélsőséges AUR használna ki.

Másrészt nemzetbiztonsági kockázat is, hiszen ha a jelenlegi jövedelmek miatt százezreket, esetleg milliókat löknének ki a szabadpiacra, az tömeges elszegényedéshez, durvább esetben éhséglázadásokhoz vezethet – amiből általában szintén a szélsőséges pártok szoktak jól kijönni.

Mivel azonban a szolgáltatóknak ki kell fizetni a valós és a lakossági ár közötti különbözetet, az erre szolgáló pénzt is elő kell valahonnan teremteni.

Ugyanakkor az egész mostani vitából az szűrhető le, hogy valójában egyik félnek sincs fogalma arról, hogy mit tegyen, de legalább amíg egymást pocskondiázva vitatkoznak, addig sem kell konkrét lépeseket tenni.

Mindeközben egyik oldalon a szociáldemokrata Marcel Ciolacu miniszterelnök a lemondását lebegteti „csodafegyverként”, ha a liberálisok nem fogadják el a pártja által javasolt intézkedéseket, míg a másik oldalról a kormányból való kilépés lehetőségével való fenyegetés a válasz.

Mindennek persze egyetlen következménye lenne: még nagyobb káosz.

Hiába próbálja ugyanis Ciolacu azzal riogatni a liberálisokat, hogy ha lemond, akkor előre hozott választások jönnek.

Egyrészt ugyanis ebben a kérdésben a liberális párt éléről az államfői palotába került Klaus Iohannis mondja ki a végső szót, márpedig neki vélhetően esze ágában sincs egy olyan, előre hozott megmérettetésbe beletaszítani egykori pártját, amelyben az a jelenlegi népszerűségi adatok szerint csúnyán elvérezne.

Másrészt maga a PSD sem áll a legacélosabban, 30 százalék körüli támogatottságával igencsak távol áll a stabil többség megszerzésétől – de legalább az AUR 20 százalék körüli parlamenti támogatottsághoz jutna.

Egyes elemzők szerint ugyanakkor a koalíció szétesése egyelőre nem reális forgatókönyv, hiszen mindkét pártnak szüksége van a kormányzati forrásokra a választásokra való rákészüléshez. Ez igaz ugyan, azonban ha a liberálisok azt látják, hogy a költségvetési deficit csakis súlyos, a lakosság jelentős része számára húsba vágó intézkedések révén érhető el, könnyen amellett dönthetnek, hogy inkább elhagyják a süllyedő kormányzati hajót. Ellenzékből ugyan valóban nehezebb lekenyerezni a választópolgárok mozgósításában kulcsszerepet játszó polgármestereket és egyéb helyi politikusokat, azonban ha amúgy sincs pénz, sokkal kényelmesebb a kormányon maradó pártot hibáztatni mindenért.

Ha kenyértörésre kerül a sor, az magyar szempontból is jelentős lehet, hiszen egyáltalán nem kizárható, hogy a PNL lelépése esetén, ha nem sikerül előre hozott választásokat kikényszeríteni – és ez a valószínűbb –, a szociáldemokrata miniszterelnök azonnal Kelemen Hunor RMDSZ-elnök számát kezdi majd keresni a telefonjában. Ha tényleg előállna egy ilyen helyzet, nem biztos, hogy okos ötlet lenne azonnal visszarohanni a minisztériumokba, hiszen csak csődgondnoki minőségben lenne szükség rá.

Arról nem is beszélve, hogy általában véve is problémás a magyar szervezetek kormányzati szereplése, hiszen azáltal kevésbé hitelesek a kisebbségi jogok hiányára vonatkozó, amúgy teljesen megalapozott panaszok, hiszen mindez kifelé úgy mutat, hogy ha egy kisebbség kormányra kerülhet, és ezáltal legitimálja a rendszert, akkor olyan nagy baj nem lehet – holott tudjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz.

Mint ahogy az is igaz, hogy ez a szempont az utóbbi években nem igazán érdekelte az RMDSZ illetékes döntéshozóit.

Persze ez még a spekulációk terepe, a kormánykoalíció jelenleg még egyben van, bár a PNL és a PSD politikusai az érdemi gazdasági döntések meghozatala helyett olyan vádakat vágnak egymás fejéhez, mintha már most nem lennének koalíciós partnerek, mivel egyikük sem szeretné a politikai felelősséget vállalni a szükséges, esetleg népszerűtlen intézkedésekért.

Úgyhogy „bezzegrománia” jelenleg gazdasági és politikai szempontból is a szakadék szélén áll, arccal a mélység felé.

És ha a kormányerők így folytatják, hamarosan olyan nagy előrelépés következik, hogy mindenki attól koldul majd.