VEZÉRCIKK – Számos kérdést vet fel a Retyezátban történt hétvégi tragédia, amelyben két, immár profi hegymászónak tekintett gyermek lelte halálát.
2017. április 25., 23:362017. április 25., 23:36
Az esetről és a kiváltó okokról sokat cikkezik a sajtó, felelősök után kutatva, lehetséges válaszokat keresve. Egyes hegymászók biztosak abban, hogy ilyenkor nem kell bűnbakot keresni, és nem is a hegy a „gyilkos”. Mi, laikusok pedig biztosak vagyunk abban, hogy a szerencsétlenség kapcsán olyan kérdések is felmerülnek, amelyek túlmutatnak a konkrét eseten. Eltekintve attól, hogy milyen mulasztást követhettek el a hegymászó felnőttek, akik a tizennégy és tizenkét éves áldozattal együtt mentek a lavinaveszélyes terepre, és attól, hogy mennyiben lehet a vakmerőség, az elővigyázatlanság, avagy a balszerencse számlájára írni a történteket, egy – közvetlenül vagy közvetve – mindenkit érintő jelenségről is szól a történet.
A siker hajhászásának színe és fonákja akkor is eszébe jut az embernek, ha a hír hallatán elszörnyedő olvasóként vagy a gyermekét a teljesítményorientált társadalom elvárásai közepette nevelő szülőként gondol az esetre. Sajtóbeszámolók szerint ugyanis az elhunyt kislány édesapja, aki maga is alpinista, nemcsak hegymászásra nevelte a lányát pici korától, de mindenáron azt akarta elérni, hogy a gyermek különféle (világ)rekordokat döntsön meg, és mintegy belehajszolta őt a korántsem veszélytelen alpinizmusba. Nyilván tudjuk, egyetlen sport sem kockázatmentes, sőt még az sem, ha a gyerek a forgalomban biciklizik, de azért az sem mindegy, hogy mennyire kísértjük a sorsot....
Ugyanakkor jó lenne számba venni az eset kapcsán előtérbe kerülő, aktuális problémákat. Vajon hol húzódik az elvárások határa siker- és teljesítményközpontú társadalmunkban, amely immár a kicsi gyerekektől is hovatovább azt követeli meg, hogy igazodjanak a felgyorsult ritmushoz? Azzal nyilván mindenki tisztában van, hogy a visszaigazolás, a sikerélmény föltétlenül kell a pszichének. De meddig lehet elmenni a teljesítménykényszer nyomán, illetve felismerik-e a felnőttek idejében, hogy mikor kerülnek veszélybe a gyerek testi és lelki épségét szavatoló értékek? Hol van az a pont, ahol valaki „elég jónak” vagy „eléggé sikeresnek” számít a társadalom, a környezet szemében és mennyire kell efelé terelni a gyereket? Ráébred-e a szülő, hogy sokszor azért akar sikereket kisajtolni a gyerekéből, mert tulajdonképpen önmagát szeretné megvalósítani, saját be nem teljesült álmait valóra váltani? És vajon egyáltalán ludasnak érzi-e magát egy ilyen tragédia kapcsán a versenyszellem uralta társadalom?
Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ találjon, minden felnőttnek alaposan a tükörbe kellene néznie, megtörtént vagy lehetséges tragédiákon innen és túl.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok