„Azt akartam, hogy a világ mutassa meg a foga fehérjét, de csak jót kaptam” – Torner Anna mesélt világjárásáról

Torner Anna húszéves volt, amikor még a Pesti Magyar Színiakadémián tanult, egy OKJ-s színészképzésen Budapesten. Akkoriban azonban több olyan magánéleti esemény történt az életében, amely miatt úgy érezte, ki kell lépnie abból a közegből, amelyben addig mozgott. Elvállalt egy munkát Párizsban: egy négyéves kisfiú mellé kerestek au pairt (18–30 év közötti fiatal, aki idegen nyelvi környezetben, egy befogadó családnál él, segít a gyermekfelügyeletben és a könnyű házimunkában) egy évre. A francia főváros azonban végül csak rövid állomás lett: két hét után továbbment Londonba.

• Madagaszkár
• Japán
• Nepál
• India
• Új-Zéland

Ezek közül végül több helyre is eljutott, de az út egészen másképp alakult, mint ahogy eredetileg elképzelte.

Londonban megismerkedett egy lengyel lánnyal, aki szintén au pairként dolgozott, és már volt egy egyirányú repülőjegye Mexikóba. A beszélgetésekből hamar közös terv lett: Anna is vett egy jegyet, és csatlakozott hozzá. Egy ideig együtt utaztak, és nagyjából egyéves útra készültek.

Végül három hónapot töltöttek együtt. Mexikóból indultak, majd Dél-Amerika felé vették az irányt, de egy idő után Anna egyedül folytatta az utazást. Később visszatért Londonba, hogy pénzt gyűjtsön, majd Indiába utazott, ahol négy hónapot töltött. Ott találkozott későbbi párjával, akivel együtt biciklizte körbe Délkelet-Ázsia több országát, majd fél évet Új-Zélandon éltek.

Az utazás elején azonban nemcsak a kaland, hanem a belső bizonytalanság is jelen volt. A családi történések – különösen a szülők válása – mélyen érintették, mivel elmondása szerint, addig az identitása nagy részét az a tudat adta, hogy stabil családi háttérből jön. Amikor ez megbomlott, nehezen tudott mit kezdeni az új helyzettel, ezért az út első szakaszában sokszor inkább a saját gondolataival volt elfoglalva, mint a körülötte lévő világgal. Döntéseit is gyakran az útitársára bízta: ő választotta ki a szállásokat, a következő úti célt, vagy azt, hogy merre menjenek tovább. De idővel ez mindkettejük számára megterhelővé vált.

Nem volt konfliktus a döntés mögött – inkább természetesen alakult így a helyzet.

Torner Anna útja önmagához

Az egyedül utazás azonban sok mindent megváltoztatott. Mivel már nem támaszkodhatott másokra, kénytelen volt minden döntést maga meghozni. Ugyanúgy stoppolt és vadkempingezett, mint korábban, de most már sokkal inkább a saját jelenlétére és figyelmére volt szükség.

Az egyik legfontosabb felismerése ekkor született. Akkoriban sok harag volt benne a világ iránt, és mintha azt várta volna, hogy a világ bizonyítsa be: valóban kegyetlen és veszélyes hely. Ehelyett azonban szinte kizárólag kedvességgel találkozott.

Az utazás során rengeteg emberrel találkozott, és ezek a találkozások váltak a legmeghatározóbb élményekké. Egy perui házaspár például befogadta a családjába: a férj stoppolás közben vette fel Észak-Peruban, majd meghívta magukhoz. Amikor megérkeztek a házhoz, Anna észrevett egy hatalmas molinót a Dalai Lámáról, ekkor mesélte el a házigazdának, hogy az édesanyja éppen Indiában hallgatja a Dalai Láma tanításait. A házigazda ekkor elmondta, hogy az ő felesége is éppen ott tartózkodik, így egyből került egy kapcsolódási pont.

Az ilyen történetekből sok gyűlt össze az út során – néhány nagyobb, és rengeteg kisebb. Anna ezek által eszmélt rá arra, hogy mennyi segítőkész ember van a világban, és hogy egy-egy véletlen találkozásból szép barátságok szövődhetnek.

India – egy más világ

Torner Anna a dél-amerikai út után egy rövid angliai töltekezés (főleg anyagi) után Indiába utazott, ahol egészen másfajta tapasztalatok érték. Bár a nagyvárosok zajos és zsúfolt világa számára néha túl intenzívnek tűnt, a hegyekben egészen más hangulat fogadta.

Úgy érzi, maga az utazás is óhatatlanul spirituális élmény: amikor az ember egyedül van, kiszakad a megszokott környezetéből, és folyamatosan új helyzetekben találja magát, elkerülhetetlenül elkezd azon gondolkodni, miért van ott, és mi dolga van az életben.

Később Délkelet-Ázsiában már egészen más jellegű kalandok következtek.

Idővel azonban egyre jobban belejött: később már kétszáz kilométeres napok is előfordultak. Az emlékeiben ez az időszak leginkább a folyamatos mozgásról és az úton levésről maradt meg: arról, hogyan lehet napról napra növelni a távot, hogyan lehet alkalmazkodni a körülményekhez, és hogyan válik a biciklizés az utazás természetes ritmusává.

Az út során itt is rengeteg különös helyzetbe kerültek. Vietnámban például egy faluban egy karaoke-bárba tévedtek, ahol tinédzserek énekeltek külön kis fülkékben, villódzó LED-falak között. Máskor Kambodzsában egy zsákfaluban állították fel a sátrukat egy család udvarán. Reggel arra ébredtek, hogy az egész falu – több tucat ember – kíváncsian figyeli a sátrat és az idegen utazókat.

Bár kemény munka volt, mégis érdekes tapasztalatként emlékszik vissza rá.

„Nem is a fizikai munka volt a kemény, inkább lelkileg volt megterelő, hogy sokkal kegyetlenebb volt a birkanyírás maga, mint ahogy elképzeltem. Gyakran sérültek a birkák, mert időre és mennyiségre dolgoztak a nyírók” – idézte fel.

A blogtól a regényig

Az utazások során folyamatosan írt: blogot vezetett és naplót.

A könyv megszületése azonban váratlanul gyorsult fel. Már Marosvásárhelyen tanult, amikor a nemzetközi könyvvásáron felolvasott a blogjából egy irodalmi esten. Az est egyik moderátora Király István volt, a Mentor Könyvek Kiadó vezetője. A felolvasás után felajánlotta, hogy kiadná a szöveget.

Az időbeli távolság viszont segített abban, hogy tárgyilagosabban tekintsen a szövegre. Nem ragaszkodott minden mondathoz, és könnyebben elfogadta a szerkesztő javaslatait is.

Az egyik központi kérdés az identitás lett. Az utazás során Anna sokszor próbálta magában „lenullázni” azokat a címkéket, amelyekkel az emberek azonosítják őt, később azonban rájött, hogy a világ mégis kategóriákat vár: színész, író, teatrológus. Ma inkább azzal kísérletezik, hogyan lehet ezeket a szerepeket úgy viselni, hogy közben ne váljanak kizárólagos identitássá.