A 80 évvel ezelőtt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások tiszteletére emelt Szolyvai Emlékpark
Fotó: Szolyvai Emlékpark
Úgy érzem, nemcsak Kárpátalján, hanem a másutt élő magyarok körében is szent kötelesség megemlékezni a nyolcvan évvel ezelőtt, 1944 novemberében történtekről, aminek következtében a kárpátaljai magyarság nemzetiségi hovatartozása okán ártatlan áldozata lett az elnyomásnak. A Szovjetunió a Közép-Európa felett aratott katonai győzelmét arra használta fel, hogy a legyőzött népek lakosságát tömegesen rabszolgamunkára, málenkij robotra hurcolja, majd később politikai befolyása miatt hallgatásra kényszerítse.
2024. november 20., 08:012024. november 20., 08:01
Az 1944. november 12-én keltezett 0036-os számú határozat, katonai parancs értelmében 1944. november 14-16. között a katonai parancsnokok nyilvántartásba vették mindazokat, akik a német és a magyar hadseregben szolgáltak. Egyúttal értesítették őket, hogy november 18-án kötelesek jelentkezni egy ideiglenes, háromnapos munkára (málenkij robot). A parancsban megfogalmazott kényszer, a világháborús szenvedéseknek véget vető „felszabadító” erőkbe vetett kezdeti részleges bizalom, a jól álcázott félrevezetés miatt alacsony volt az ellenállás,
Az önként jelentkezőket vagy az erőszakkal összefogdosottakat, a hadköteles aktív férfiakat, polgári személyeket, sőt az előírt létszám teljesítése végett még nőket is, menetoszlopokban a hadifoglyok számára létesített lágerekbe hurcolták. A valóságban a szovjet fegyveres szervek kényszermunkára gyűjtötték össze az embereket, ami áthallása alapján málenkij robot (kis munka) néven került a magyarság köztudatába, mivel csupán néhány napos munkával hitegették őket. Ekkor jött létre Szolyván a legismertebb és legnagyobb, a 2. sz. gyűjtőtábor, ahol 15–20 ezer embert helyeztek el, mielőtt a Szovjetunió távoli kényszermunkatáboraiba küldték őket. A szolyvai internáltak körében igen magas volt a halandóság az alultápláltság és a hiányos higiénés viszonyok, járványok miatt.
A kárpátaljai magyar és német nemzetiségű férfi lakosság 1944 őszi málenkij robotra történt elhurcolására való megemlékezés november 16-án a Szolyvai Emlékparkban
Fotó: Szolyvai Emlékpark
A kárpátaljai magyarság számára az elhurcoltatás egyúttal etnikai tisztogatást jelentett, és előkészítette a terület Szovjetunióhoz való csatlakozását. A szavazópolgárok jelentős részének kényszerű távolmaradása vagy megfélemlítése, a helyi magyar vezetők politikai meghurcolása nagyban elősegítette a szovjet célok megvalósítását. A történészek szerint Kárpátaljáról mintegy negyvenezer magyart vittek el málenkij robotra, többségüket a szolyvai gyűjtőtáborból.
A szovjet hadifogságba, majd kényszermunkára került meghurcoltakról, különösen a málenkij robot áldozatairól nem lehetett beszélni a kommunizmus évtizedeiben. Csak a rendszerváltás után jött el az idő megemlékezni a világtörténelem eme szomorú fejezetére. 1994. november 27-én került sor a Szolyvai Emlékpark és azon belül a Siratófal avatóünnepségére, majd tíz évvel később a falra felszerelt 120 magyarlakta település emléktábláinak – a táblákon több mint 5500 mártír neve – felavatására. A kegyeleti emlékhely az 1944/45-ben felállított szovjet láger temetőjének helyén található, ahol internált magyar és német honvédek és civilek nyugszanak.
Miközben a szolyvai gyűjtőtáborban elpusztult, vagy onnan szovjet kényszermunkatáborokba küldött áldozatokról emlékezünk meg, a magyar lakosságnak és bárhol élő bármely nemzetiségűeknek kényszermunkára kényszerítésének is emléket állítunk. A szovjet kényszermunkatáborokban több millió külföldi fordult meg. Legnagyobb számban japánok, németek és magyarok, de rajtuk kívül lengyelek, románok és még számos, húszegynéhány nemzet tagjai.
A győztes hatalmak bűnös hallgatása mellett a kényszermunkások a szocializmust építették. Általános gyakorlat szerint a szovjet haderő bárkit bárhonnan és bármikor közmunkára, annak ígérete helyett pedig kényszermunkára hurcolhatott. A gyanútlan emberek néhány napos „kis munka” helyett néhány éves rabszolgamunkára kerültek kegyetlen körülmények közé.
Fotó: Szolyvai Emlékpark
Pontosan nem lehet meghatározni sem az ártatlanul elhurcoltak, sem az elpusztult áldozatok számát. Az állandó éhezés, a kegyetlen munkakörülmények, a túlzsúfoltság, télen a kegyetlen hideg megtizedelte a munkatáborok lakóit. A szovjet és a német állampolgárok után a kényszermunkatáborok legtöbb áldozata magyar volt, mintegy kétezer munkatáborban szóródtak szét. Átlagosan egyharmaduk sohasem szabadult ki, nem élte túl a viszontagságokat; már a gyűjtőtáborokban, kiutazás közben vagy a kényszermunka során vesztette életét. Többségük jeltelenül és névtelenül szerepel, kisebb részük a szovjet nyilvántartásokba kerülve, máig feltáratlan tömegsírokban elhantolva.
Az elmúlt évtizedben jelentős lépések történtek térségünkben, hogy méltóképpen emlékezhessünk a Szovjetunióba ártatlanul elhurcoltakról. Az Európai Unió 2011-ben augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák (kommunizmus és fasizmus) áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította, és érdekelt tagállamai számára lehetőséget nyújtott a megemlékezésre. A következő évben, 2012-ben a magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjaként nevezte meg. A málenkij robot legfontosabb gyűjtőtáborától, a Szolyvai Emlékparktól a kényszermunkások emléknapjáról való meg nem feledkezésig még számos emlékjel, visszaemlékezés, papíron és filmkockákon megelevenedő dokumentum bizonyítja, hogy az emlékezés új korszakát éljük.
Az egykori parancsokat kiadók és végrehajtók, a gyűjtőtáborok és lágerek parancsnokai és őrei ma már aligha élnek. Az áldozatok hozzátartozóinak, a nemzetnek azonban szent kötelessége az emlékezés. Magyar és nem magyar áldozatokra, kiemelten a málenkij robot legközvetlenebb elszenvedőire, a kárpátaljai magyarokra. Akik hosszú évtizedeken át, a totalitárius diktatúra epicentrumához közelebb élve, „legbelülről” szenvedték el a kommunizmus szörnyű következményeit. Akik a legnehezebb és legválságosabb népesedési és gazdasági kríziseken estek át napjainkig. Akik két és fél éve saját túlélésükért küzdenek egy háborút viselő országban, orosz és ukrán között örlődve, a megtartott vagy elhagyott szülőföldért vért vagy könnyeket áztatva.
„Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.”
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Ahogy eljött az ősz, két, Ukrajnát érintő fontos témában is új fejlemények történtek: ha döcögősen is, de úgy tűnik, elindult a kisebbségek jogainak helyreállítása, közben pedig újraindult az amerikai békeközvetítés Moszkva és Kijev között.
Mit láthat a szeptember 7-én a tizenkettedik osztályt megkezdő, azaz a felnőttkor, a romániai felnőtt társadalom kapujában álló fiatal, ha kicsit visszatekint országa élére?
Hazatér a diaszpórában élők egy része. Nem tömeges jelenségről van szó, de a fogadásukat segítő „kupaktanácsok” megalakulása jelzi, hogy az önkormányzatok és állami hivatalok már számolnak ezzel. Kérdés, hogy a hazatértek közül hányan maradnak itthon.
Ha másban nem is, egy dologban biztosan jól teljesítenek a romániai pártok: a politikai káosz és instabilitás fenntartásában verhetetlennek bizonyulnak.
Futballszurkolóként nem tartom ördögtől való pazarlásnak, ha önkormányzatok százezreket, akár milliókat költenek nagy múltú helyi focicsapatokra. Azonban ez így nem mehet tovább.
Ötszáz évvel a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája után országszerte megemlékezésekkel és katonai tiszteletadással hajtottak fejet a mohácsi csata áldozatai előtt.
Amikor történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a mohácsi vész fél évezredes évfordulójára emlékezünk, hiszen emlékezni mindenkoron szent kötelesség, szükséges áttekinteni az előzményeket.
Továbbra is tapasztalható, hogy a választások óta szakadék húzódik az erdélyi és a magyarországi társadalom jelentős része között, ám az árok betemetése nem reménytelen – abban ugyanakkor jelentős szerep hárul az új magyar kormányra.
Bár a Tisza-kormány nemzetpolitikáért felelős illetékese több fórumon is leszögezte erdélyi látogatása során, hogy az új budapesti hatalom nem kíván hozzányúlni a külhoni magyarok szavazati jogához, jelentős nyomás nehezedik rá az anyaországban.
Miközben egyes országokban már be is tiltották, vagy fontolgatják, hogy betiltsák a közösségi oldalak használatát a 16 év alatti fiatalok körében, néha az az ember érzése, hogy egyes, 18 évnél idősebb felnőttek esetében sem ártana a tiltás.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!