2009. január 29., 11:142009. január 29., 11:14
Hogy a helyzet súlyos, azt minden esetre sejteni lehetett – és nem csupán abból, hogy a büdzsétervezet véglegesítését szolgáló tárgyalásokat ismét csak saját one man show-jává változtató Băsescu államfő tegnap drámai hangon bejelentette, hogy baj van. Hanem abból is, hogy a kabinet most kétségbeesetten próbálja győzködni a szakszervezeteket arról: álljanak el csillagászati béremelési követeléseiktől. A feladat nem könnyű – már csak azért sem, mert épp a kormánypártok voltak azok, amelyek a tavalyi választási kampányban irreális bérkövetelésekre sarkallták az érdekvédelmi szervezeteket. A helyzet komolyságát jelzi, hogy a költségvetési tárgyalásokba a Nemzetközi Valutaalap küldöttsége is beszállt. Mérget vehetünk rá, hogy a vitában nem a szakszervezetek pártját fogják. Hiszen ismét csak Băsescutól tudjuk, hogy az országnak több milliárd dolláros hitelre lenne szüksége, amelyet vélhetően a nemzetközi pénzügyi szervezet felügyeletével biztosítana az EU. A hitel szükségességének meglebegtetése arra utal, hogy a kormány nem képes egymagában megbirkózni a krízis következményeivel. Ez pedig sötét jövőt vetít előre: az ilyen hiteleket ugyanis nem kénye-kedve szerint használhatja fel az ország, a pénzügyi szervezet szigorúan megszabja, mihez kezdjen vele. Ez pedig veszélybe sodorhatja a vállalkozások működőképességének megőrzésére szolgáló intézkedéseket. A magyar példa is jelzi az ellentmondást: miközben az IMF ellenzi az adócsökkentést – attól tartva, hogy az állami bevételek csökkenése veszélyeztetheti a hitel visszafizetését – , most már a kormány is rájött: a kisebb adók új befektetésekre ösztönözhetik a vállalkozásokat. A román kabinet bajban van, mivel – amúgy teljesíthetetlen – ígéreteinek megszegése miatt egy hónap alatt alaposan megcsappant vele szemben az amúgy sem túl nagy közbizalom. Márpedig a kormány hitelválsága nem sok jóval kecsegtet a tekintetben, hogy képes lesz megbirkózni az ország gazdaságát fenyegető válsággal.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.