2008. december 29., 16:142008. december 29., 16:14
Hogy Izrael eltökélt, azt a katonai akció hordereje is bizonyítja. Azt viszont, hogy miért épp most, csak részben magyarázza a tény, hogy nemrég járt le a Hamásszal kötött féléves tűzszünet, és azóta a palesztinok több rakétát is kilőttek Izraelre. Izraelben közelegnek a parlamenti választások, és a palesztin kérdésben a lakosság által teszetoszának tekintett Ehud Olmert kormányfő elérkezettnek látta az alkalmat, hogy bebizonyítsa: ő is képes a kemény kéz politikáját alkalmazni.
A másik ok: Washington most azért sem tud határozottan közbeavatkozni, mert interregnum van. Bush elnök már, Obama megválasztott elnök még nincs abban a helyzetben, hogy érdemben lépjen. Ráadásul utóbbiról az hírlik, lényegesen megértőbb a palesztinokkal szemben, mint leköszönő elődje. Nem mintha a Hamász amúgy ártatlan viráglelkek klubja volna. A szervezet ugyan a palesztin választásokat megnyerve, törvényesen került a mostani pozícióba, ám ennek ellenére továbbra sem ismeri el Izrael létezéshez való jogát, amit az izraeli fél jogosan értelmez folyamatos fenyegetésként. Ezért is vezetett be a Nyugattal egyetemben blokádot a teljesen a Hamász uralma alatt álló – így néha csak Hamasztánként emlegetett – Gázai övezettel szemben.
A blokád elsősorban a Hamász választóit sújtja, közel másfél millió palesztin éhezik, mivel még munkába sem engedik ki őket, így az ENSZ szűkös élelmiszersegélyeiből tengődnek. A megoldást Izrael a jelek szerint a Hamász katonai erővel történő felmorzsolásában látja – ám az akció a jelentős civil áldozatok miatt aligha arat nagy népszerűséget az egyszerű palesztinok között, még akkor sem, ha ez a blokád végét jelentheti. A Hamásszal szemben álló, mérsékelt Fatah ugyan átveheti a közigazgatás irányítását, de a békéhez ez még édeskevés. Főleg, mert az Izrael megsemmisítését hirdető fanatikusoknak egy működő gazdasággal rendelkező, élhető palesztin állam megalakulásáig mindig lesz utánpótlása.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.