2008. december 11., 10:362008. december 11., 10:36
Esványnak szerencséje volt, szerelmes lett odakinn. Egy nála sokkal magasabb és férfiasabb alkatú színes bőrű lányba. Házasság lett belőle. Együtt látogattak haza egy alkalommal néhány napra, Esvány nővérének az esküvőjére. A szülők épp hanyatt nem vágódtak a csodálkozástól. Apuka még nem látott élőben fekete nőt, anyuka jó szokása szerint elment a délutáni misére, és imádkozott, majd mintha magyarázattal tartozna, elment a szomszédokhoz és elmesélte, hogy ilyen az élet, és a szív választ, és Esvány boldogsága mindennél fontosabb. Esványék boldogsága sajnos nem tartott sokáig, és néhány hónappal a hazalátogatás után hazaküldött közös fotók is lekerültek a nippek közül. Szegény Esványt elhagyta a felesége. Egy pénteki napon Esvány édesanyja kopogott be hozzánk. Általában ilyenkor azonnal beszélni kezdett, s míg beért a konyhába, már tudtuk, hogy mit főzött, honnan jön, hová siet, mi van Esvánnyal, és milyen rossz vagy szép az idő. Feltűnően csendes volt. Édesanyám azonnal fel is tette a kötelező kérdést. „Hát Esvány… elváltak Esványék!”, mondta halkan. „Pedig befogadtuk, megszerettük valahogyan azt a csúnya nőt, és most ezt csinálja…” Nem várta meg, hogy a válás okairól faggassuk, folytatta. „Esvány hívott, hogy a felesége közölte, elmegy katonának, azt hiszem, Irakban kapott egy állást. Nem lőni kell, faxolni, vagy mit a túrót…” Esvány azóta nem túl boldog. Kamionsofőrként járja az államokat, gyakrabban telefonál haza, mint korábban, és hiányzik neki a kis székely város. Ahol ilyet senki nem tenne vele.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.