Éjszaka a strandon – egy szavazat a félelem és a megaláztatás ellen

Így történt, hogy egy augusztusi éjszakán a város egyetemeire felvételizni érkezett csíki fiatalokkal másztuk át az egyik vállalati strand kerítését. A medencében két tucatnyi idegen hűsölt, voltak, akik napozóágyak szélén üldögéltek, csendesen beszélgettek. Senkinek nem állt érdekében, hogy zajongással vonja magára a figyelmet. Minden olyannak tűnt, mint bármelyik nyári éjszakán. Hamarosan levetkőztünk, és máris a medencében róttuk a köröket. Közben magyarul beszéltünk.

Egy idegennek nem tetszett a magyar beszédünk. Nekirontott az egyik csíki fiúnak a vízben, és félig magyarul, félig románul mondta: „Menj haza, măi!” Lökdösődni kezdett. Odaúsztam, és csitítani próbáltam az idegent. Tudtam, hogy a társaimra másnap egyetemi felvételi vizsga vár, őket semmilyen bántódás nem érheti. Lasă-i în pace! (Hagyd békén őket!) – mondtam. Nem vettem észre, hogy a férfi ütni készül.

A levetett ruháinkhoz szaladtunk a csíkiakkal együtt. Ömlött a vér az arcomból. A támadó egy doronggal a kezében eredt utánunk, de pár méterre megállt. „Mai vrea cineva ceva, bozgorilor?” (Akar még valaki valamit, bozgorok?)

Amikor az ember maga is a tilosban jár, jószerével csak magára számíthat. Így hát nem akart senki semmit közülünk, csak azt, hogy mielőbb kerüljünk ki ebből a veszélyes, siralmas, megalázó helyzetből. Gyorsan felöltöztünk, átmásztunk a kerítésen, a csíkiak haza indultak, én pedig a sürgősségre.

A szájsebészeten éppen Matekovits doktor úr volt az ügyeletes. Látásból ismertük egymást. „Na, téged jól elintéztek!” – mondta. Aztán 18 öltéssel varrta össze az összeroncsolt fogínyemet, és foltozta be a lyukat a felső ajkam fölött, amelyiken a nyelvem is ki tudtam ölteni.

Azóta viselek bajuszt és szakállt.

Nem beszéltem a strandon átélt félelem, megalázottság élményéről, de az esetet mégsem feledtem.

Ezt élhették meg 1990 fekete márciusában a marosvásárhelyi magyarok, és – noha nem torkollott vérfürdőbe – ezt éreztük 2019. június 6-án is, az úzvölgyi katonatemető előtti élő láncban.

Ma tudjuk: George Simion ezt a hullámot lovagolta meg. Politikai karrierje nagy mértékben erre épült. Pártjában azok gyülekeztek, akik hasonló érzelmeket hordoznak, és akik többször kimutatták, hogy a verbális, vagy akár a fizikai erőszaktól sem riadnak vissza.

Az ő világuk küszöbén állunk. Meglehet, jövő héten már erre a világra ébredünk. Senkit ne tévesszen meg, hogy George Simion nyilvánvalóan visszafogta a kampány időszakára pártja magyarellenes diskurzusát, és mostanság Orbán Viktortól idéz a megszólalásaiban.

A kampányban még Dan Tanasă, az AUR alelnöke is fegyelmezte magát, pedig hát ő aztán tényleg csak a vélt magyar veszély elhárítására építette politikai karrierjét. Korábban perek százaival próbálta megvédeni Romániát a magyar feliratoktól, a székely vagy magyar jelképek kitűzésétől, de most még ő is visszatartotta az indulatait. Az AUR politikusai azt gondolhatják, hogy magyarellenes érzelmeik szabad kimutatása sem a választási küzdelemben, sem pedig a szövetségesek európai keresésében nem segítené őket.

Ezért kell részt venni az államfőválasztás második fordulójában. Nem kell megengedni, hogy strandi verekedők, temetőgyalázó futballhuligánok százai, ezrei érezzék úgy, hogy „eljött a mi időnk”, a „mieink” kerültek hatalomra.

Ne nyugtasson meg senkit az, hogy a legújabb közvélemény-kutatások egyike már fej-fej mellett méri George Simiont és ellenjelöltjét, az európai értékeket képviselő Nicușor Dant. Az első forduló is igazolta: Simionnak sokkal nagyobb a támogatottsága, mint amennyit a közvélemény-kutatók mérni tudnak. Szavazói közül ugyanis sokan elhallgatják, hogy rá nyomták, továbbra is rá kívánják nyomni a pecsétet. Ezért aki európai jövőt képzel el a szülőföldjén, mindenkinek el kell mennie szavazni. Csak így kerülhető el a sorsunk radikális rosszra fordulása. És el kell menniük választani a Magyarországon, továbbá a nyugati világban élő erdélyieknek is. Ők is felelősséget viselnek szülőföldjükért.

Ma minden jó szándékú, nemzete és hazája iránt aggódó erdélyi, vagy erdélyi származású magyar ember számára az a feladat, hogy környezetében keressen meg még legalább egy olyan személyt, aki nem szavazott az első fordulóban, és győzze meg arról, hogy sorsdöntő szavazás következik, amelyik kimenetele csakis mindannyiunk szavazatával fordítható a jó irányba.