2009. február 27., 10:102009. február 27., 10:10
A jelek szerint akkor mostantól Kovászna megyében minden románt magyarnak kell tekinteni, hiszen csak akkor számíthat diszkriminatívnak kizárni valakit egy magyarok számára meghirdetett rendezvényről, ha a kizárt személyek maguk is magyarok. Persze ha a politikai korrektség divatos diskurzusát alkalmazzuk, akkor a románok jogosan panaszkodtak, hiszen milyen jogon zár ki bármilyen szervező bármilyen rendezvényből bárkit? Az egyenlő bánásmód elve megköveteli, hogy senkit sem szabad származása miatt megkülönböztetni, nemzetisége vagy születési helye alapján diszkriminálni. Ezek alapján nemcsak az kirekesztő, hogy a rendezvényt csak magyarok számára hirdették meg, hanem az is, hogy kizárólag háromszékieknek. Bihari magyarként így vélhetően e sorok szerzője is jó eséllyel panaszolná be a diszkriminációellenes testületnél a szervezőket.
A diszkriminációellenes testület abszurd döntése riasztó jelzés arra nézvést, mennyire veszik ma a hivatalos szervek Romániában komolyan a kisebbségek védelmét. A diszkrimináció fogalma csupán értelmezés kérdésévé vált, relativizálódott, és a továbbra is meglévő homogenizáló, nemzetállami törekvések és a mindenkivel szemben egyenlő bánásmódot szorgalmazó liberális alapelv összekeveredéséből olyan eszelős, perverz doktrína született, amelynek fő alapelve az, hogy a románokat saját hazájukban fenyegeti a kisebbségi magyarság. Ennek szellemében hangozhatott el az arcátlanul uszító államfői kijelentés a románok elleni székelyföldi etnikai tisztogatásról, és ennek nyomán hozhatta meg a diszkriminációellenes tanács a kényszerzubbonyért kiáltó döntést. Mint ahogy az is ennek a szellemében válik bocsánatos bűnné, hogy a többségében magyarlakta megyében a román prefektus román többségű névadó bizottságot nevez ki, és hogy a közintézmények többségét románok vezetik. És az is, hogy a diszkrimináció ellen küzdeni hivatott intézmény válik a diszkrimináció védelmezőjévé.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.