Hiszen igencsak visszás, szinte már cinikus gesztus, hogy Klaus Johannis államfő legutóbbi vatikáni látogatásakor szívélyesen romániai látogatásra invitálta a katolikus egyház fejét, miközben a román állam minden eszközzel akadályozza a katolikus egyház kommunisták által államosított (ahogy eufemisztikusan az ordas lopást nevezték a haladó körök), és mai napig vissza nem szolgáltatott javainak restitúcióját. Sőt most éppen az igazságszolgáltatást felhasználva, a korrupcióellenes ügyészség közreműködésével látott hozzá a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium vegzálásához a létrehozása körüli állítólagos rendellenességek miatt.

Mára már kijelenthető, hogy Romániában visszarendeződés indult be az ellopott ingatlanvagyon visszaszolgáltatásának terén. Miközben a restitúciós folyamat gyakorlatilag leállt, obskúrus hátterű feljelentések nyomán indultak bírósági eljárások már visszaszolgáltatott egyházi ingatlanok ügyében. A bíróságok pedig a történelmi tények, és ami még súlyosabb, a tulajdonjogot igazoló dokumentumok ellenére is a visszaállamosítás mellett döntöttek – lásd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium vagy a katolikusok által épített nagyváradi pénzügyi palota ügyét.

Nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy hatósági segédlettel próbálják megakadályozni, hogy a magyar intézmények visszakaphassák tulajdonukat, illetve tesznek kísérletet a már meghódítottnak vélt, de – román szempontból – újból elvesztett „várak\" ismételt megszállására. A cél egyértelmű, hiszen minél nagyobb ingatlanvagyonnal rendelkezik valamely kisebbségi intézmény, annál hatékonyabban léphet fel az illető kisebbség beolvadásának megakadályozása érdekében – miközben az Erdély és a Partium fölött 1920 óta hatalmat gyakorló román állam célja épp a nemzeti kisebbségek asszimilációja, eltüntetése.

Ilyen körülmények között örömteli fejlemény, hogy a romániai katolikus püspökkari konferencia is kiállt a marosvásárhelyi gimnázium ügye mellett. Azzal ugyanis, hogy a román nemzetiségű katolikusok, illetve a görögkatolikusok vezetői is kiálltak az ügy mellett, kiemelték azt a nemzetiségi konfliktus dimenziójából, és rávilágítottak arra, hogy az állami szervek durva fellépése nyomán ellehetetlenülhet egy egyházi tulajdonban álló ingatlanban működő iskola. Ezáltal a nemzetiségi konfliktusokkal való foglalkozástól ódzkodó európai szervek számára is egyértelműbben felfogható az ügy.

(Mindezek fényében ezúton küldenénk forró, elvtársi üdvözletünket a Freedom House nevű, komoly jogvédő szervezet alaposan tájékozott illetékeseinek, akik legfrissebb jelentésükben azt állítják: Románia még mindezek mellett is követendő példa, már ami a demokratikus intézményrendszer fejlődését illeti.)

Külön jó hír, hogy a Vatikán is fellépett az ügyben, és a bukaresti nuncius a román külügyminiszternek is felvetette a katolikusokat ért jogsérelmek témáját. Bukarest számára ugyanis létfontosságú, hogy miközben a román állami szervek a lehető legváltozatosabb eszközökkel lépnek fel a magyar jogkövetelésekkel, anyanyelv- és jelképhasználattal szemben, a külvilág benyelje azt a hazugságot, hogy Románia mintaország a kisebbségi jogok biztosítása szempontjából. Ha Ferenc pápa a közeljövőben annak ellenére is ellátogatna Romániába, hogy a román hatóságok továbbra is akadályozzák a jogos tulajdon visszaszolgáltatását, és kisebbségi egyházi intézményeket vegzálnak, azzal ismét csak a bukaresti gyakorlatot legitimálná.

Vélhetően ezt jól tudják a Vatikánban is. A kérdés az, hogy az egyszer a pápai uralom alá – minden bizonnyal hiába – visszaterelni remélt ortodoxok felé tett diplomáciai gesztus, vagy a kétszeres, nemzeti és vallási kisebbségben élő romániai magyar katolikusok érdekeinek védelme nyom többet a latban. A katolikus püspökök és a nuncius fellépése minden esetre kis bizakodásra adhat okot.