A marosvásárhelyi fekete március emlékezete

Minden valószínűség szerint az egykori Szekuritáté műhelyeiben kitalált marosvásárhelyi pogrom forgatókönyve a szervezők szempontjából félresikerült, hiszen „csak” öt halottja és majdnem 300 sérültje volt, miközben az aprólékossággal előkészített hadművelet ennél sokkal véresebb konfliktust vetített előre. Hogy erre mégsem kerülhetett sor, az elsősorban a marosszentgyörgyi magyar és cigány közösség összefogásának köszönhető, amelyek tagjai úttorlaszokkal próbálták megállítani az autóbuszokon érkező román utánpótlást, így Marosvásárhelyen nem lett nagyobb vérfürdő.

31 évvel a tragikus események után annyi előrelépés történt, hogy a Marosvásárhely melletti Marosszentgyörgyön emlékművet avattak az áldozatok emlékére. Ami egy fontos, de nem elégséges gesztus, hiszen ezzel csupán a felszínt kaparjuk, a mély pedig a feldolgozatlan fájdalommal és a bűnösök megbüntetésének elmaradásával érintetlen marad. Mint tudjuk, a romániai igazságszolgáltatás ártatlan magyar embereket hurcolt meg, akik közül ha valaki visszaütött, önvédelemből tette. Nem ők kezdték a provokációt és a támadást: a marosvásárhelyi magyarság az előre eltervezett román agresszió közösségi áldozatává vált.

A fekete március utóélete is jól mutatja, hogy Románia mennyire nem jogállam. Az ország törvényei leginkább akkor nem érvényesülnek, amikor román–magyar konfliktusról van szó. Amikor a helyi magyar érdeket felülírja a nagyromán érdek – Marosvásárhely esetében a gyors ütemű elrománosítás kényszere, amit a Ceaușescu-rendszerben nem sikerült Kolozsvárhoz vagy Nagyváradhoz hasonlóan befejezni. A kommunista rendszer ideológiája és eszköztára – ha némileg átalakulva is –, de változatlan vehemenciával kelt életre a „rendszerváltás” után. Ugyanazok az emberek maradtak az ország élén, akik korábban kiszolgálták a Ceaușescu családot, mindössze néhány csúcsszereplő cserélődött ki. Ennek ismeretében várható volt, hogy a régi rendszer helyét kereső gárdája mikor mutatja ki foga fehérjét, és lép akcióba. Erre először 1990 márciusában került sor, majd újabb forgatókönyvek alapján a különböző bányászjárások és egyéb rémtettek formájában. Az egész közül azonban Marosvásárhely fekete márciusa volt a legsúlyosabb, amely az erdélyi magyarság soraiban elindította a közösség 1990 utáni legnagyobb exodusát.

Az örök kérdés megmaradt: sor kerül-e a valódi bűnösök felelősségre vonására, illetve az áldozatok kárpótlására? A jobboldali román hatalom tavaly már tett néhány gesztust a kommunizmusban meghurcoltak, illetve azok hozzátartozóinak a kárpótlására. Hasonlóan az 1989 decemberében meghurcoltak érdemeinek elismeréséhez és az életjáradékként kifizetett kárpótláshoz, sürgős volna Marosvásárhely 1990 fekete márciusának áldozatairól is gondoskodni. Ez elsősorban a kormánytagként tevékenykedő RMDSZ felelőssége is, amelynek most lehetősége van legmagasabb szinten felvetni közösségi sérelmeinket. Nem fér kétség ahhoz, hogy egy nemzetközi bíróságon nem állnák meg a helyüket azok a vádak, amelyekkel ártatlan magyarokat kínoztak meg, és vetettek börtönbe a posztkommunista romániai hatóságok.

Az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom kiagyalóinak és lebonyolítóinak felelősségre vonása nélkül nemcsak az igazság szenved csorbát, hanem megalázzák az egész erdélyi magyar közösséget. A román hatalom ezzel azt üzeni, hogy az erdélyi magyarok ellen bármikor bármit meg lehet tenni büntetlenül.