A Donroe-elv, avagy Amerika az amerikaiaké, de főleg az Egyesült Államoké

Amit most a Donald Trump-adminisztráció látványos akcióval demonstrált ismét, amikor mintegy 200 Delta Force-kommandóst beküldve saját veszteség nélkül elfogta és New Yorkba szállította Nicolas Maduro venezuelai elnököt. Az akció nyomán az angolszász sajtó Trump után már el is nevezte az új washingtoni alapvetést „Donroe-elvnek”. Pedig a dél-amerikai „rendcsinálás” trendje nem Trumppal kezdődött: egyáltalán nem újdonság, hogy az Egyesült Államok katonai erővel lép fel az érdekeiért a „hátsó udvarában”.

Majd 1973-ban Chilében is amerikai támogatással sikerült megbuktatni a Moszkva ügynökeként tevékenykedő Salvador Allende elnököt (az ezt követő Pinochet-rezsim ugyan nem vált Washington és a CIA dicsőségére, de Allende eltávolítása önmagában mindenképp pozitív fejleménynek tekinthető). Hogy aztán a grenadai vagy az 1990-es panamai katonai beavatkozásról ne is beszéljünk – utóbbi esetben ugyanilyen eszközökkel fogták el a szintén kábítószer-terrorizmussal vádolt Manuel Noriega elnököt, mint Madurót, és mit ad Isten: szintén január 3-án.

És akkor arról még nem is esett szó, hogy a United Fruit gyömölcsforgalmazó óriáscég bérlistáin nagyjából úgy szerepeltek a közép-amerikai kis országok elnökei, mint a liftes fiúk a cég székházában, és nagyjából hasonló fontosságot tulajdonítottak nekik – lásd még a „banánköztársaság” szócikket a lexikonokban.

Mint említettük, a mostani, venezuelai akció hivatalos okaként azt jelölték meg, hogy Maduro egy kábítószer-terrorista rezsim fejeként drogcsempész-hálózatot működtetett, amely kábítószerrel árasztotta el az Egyesült Államokat, ezért az akciót hivatalosan nem is katonai, hanem rendészeti műveletként sorolják be. Vagyis a washingtoni álláspont az, hogy nem egy legitim államfőt raboltak el, hanem egy bűnözőt vettek őrizetbe egy másik országban, egy „kicsit” megsértve annak szuverenitását. De hát a nemesebb cél érdekében ennyi még belefér. Persze a háttérben azért ennél jóval több áll, ám szó sincs arról, hogy Maduróért könnyeket kellene hullatni.

Valóban nem tekinthető legitim államfőnek, hiszen egy

• szocialista-neomarxista ideológiai alapon álló,
• népnyúzó rezsim vezetője volt,
• amelynek – oly sok szocialista rezsim gazdasági teljesítményéhez hasonlóan – sikerült véghez vinnie azt a bravúrt, hogy a nyomort tette standard életszínvonallá a világ legnagyobb olajkészletével rendelkező országában.
  
  Mindehhez elnyomás és az ellenzéki vélemények elhallgatása társult. Mindennek ellenére sokan felvetették, hogy Trump nem is annyira a diktatúra miatt mozdította el Madurót, hanem a kőoolaj miatt, amiben van is valami: amint azt az amerikai elnök is jelezte, át kívánja venni a venezuelai olaj értékesítése fölötti ellenőrzést, hogy a bevételeket „Venezuela és az Egyesült Államok népének javára” használják fel. Azonban ez csupán az egyik – igaz, jelentős – ok.

Nem csak az olajról van szó, hanem annál nagyobb hatással bíró vonzatokról is: az amerikai lépés helyi érdekű és globális geopolitikai jelentőséggel is bír.

Ezért pedzegeti a Trump-adminisztráció egyre komolyabban az Egyesült Államok „küszöbén” fekvő, jelenleg Dániához tartozó Grönland átvételét, hogy ott, illetve a mellette vezető, az altalajkincsekben gazdag sarkvidék szomszédságában húzódó hajózási útvonalakon ne „garázdálkodhassanak” szabadon a kínai és az orosz hajók. Ez utóbbi esetben azonban kérdéses, mennyire eltökéltek Trumpék, a területi követelés egy NATO-szövetségessel szemben ugyanis azonnal felrobbanthatná az egész katonai szövetséget – a dilemma az, hogy azt a jelenlegi washingtoni adminisztráció annyira fontosnak tekinti-e még, hogy ne akarja ezt megkockáztatni.

Mindenesetre a venezuelai „kaland”, Maduro elfogása és az olajkincs tervezett einstandolása nem csupán önmagáért való lépés, hanem egyben erődemonstráció is, amely révén számos ellenséges és rivális országnak üzennek.

az egészségügyi személyzet odaküldéséért cserében kapott venezuelai olaj jelentette a túlélést, így ha az olajkereskedelem most amerikai kézbe került, az kilátástalan helyzetbe hozhatja a havannai rezsimet. Ez már önmagában pozitívum, de a fényes sikert hozó venezuelai katonai akció és annak következményei Kína és Oroszország számára is meglehetősen kellemetlenek. Az ugyanis egyáltalán nem túlzó kijelentés, hogy az amerikai haditechnika leiskolázta az oroszt és a kínait: hiába telepítettek sűrűn orosz és kínai légvédelmi rendszereket az országban – utóbbiból olyanokat, amelyek állítólag a lopakodó repülőgépeket is kiszúrják –,

Mindennek a globális következménye az lehet, hogy Peking ezek után sokszor meggondolja, valóban jó ötlet lenne-e Tajvan lerohanása, még akkor is, ha a venezuelai amerikai akciót akár precedensként is felhozhatná egy ilyen lépéshez. Arról nem is beszélve, hogy a venezuelai olaj kereskedelmének amerikai kézbe kerülése a Kínába irányuló, feketén zajló kereskedelmet is keresztbe verheti, miközben Peking Caracas egyik legfőbb ügyfelének számít.

Az orosz külügy ugyan közleményben ejnye-bejnyézett egy sort, azonban a jelek szerint akár még hajlandó is lenne benyelni, hogy beszűkülnek a lehetőségei a dél-amerikai kontinensen. Hiszen az amerikaiak venezuelai akciójának ki nem mondott alapelve ugyanaz, mint amiért Oroszország nem akarja, hogy Ukrajna teljes mértékben a Nyugat befolyása alá kerüljön: mert azt a saját érdekszférájának tekinti, és a külső hatalmak ottani megtelepedését a nemzetbiztonságát veszélyeztető tényezőnek minősíti.

Mindennek kapcsán joggal merül fel, hogy bizonyos mértékig felborítja az eddigi világrendet, azonban érdemes megjegyezni, hogy

Ebben az új helyzetben keresi a helyét az Európai Unió is, amelynek brüsszeli és tagállami vezetői is szemmel láthatóan zavarodottan próbálnak lavírozni az események sodrában, ami nyomán olyan, meglehetősen ellentmondásos nyilatkozatok születtek, amelyekben egyszerre nevezik illegitim vezetőnek Madurót és állnak ki a szuverenitás mellett. Pedig fölmerül a kérdés, hogy mégis hogyan kellene eljárni egy népét nyomorba taszító, szélsőbalos diktátorral. Esetleg udvarias, az inkluzivitást és a politikai korrektséget szigorúan tiszteletben tartó diplomáciai jegyzékben kérik fel mély tisztelettel, hogy ugyan, legyen már szíves szabad választásokat tartani, vagy ellenkező esetben jogállamisági eljárással fenyegetik meg?

Mindeközben azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy

A jól hangzó nyilatkozatok ellenére egyelőre nem látni, hogyan akarnak demokratikus átmenetet elérni az országban. Mintha ismét csak elmulasztották volna figyelembe venni a régi maximát, miszerint egy ország vezetésének elmozdítása csak az első lépés, a neheze csak azután következik, és fontos előre gondolkodni arról, hogy az egésszel mi a cél, és az hogyan valósítható meg.

Annyi már látszik, hogy Washingtonban belátták: az ellenzék vezetőjének tartott, nemrég Nobel-békedíjjal is kitüntetett María Corina Machado kívülről történő „ráerőszakolása” az országra nem szülne jó vért, azt a többség elfogadhatatlan beavatkozásnak tekintené. Ezért aztán egyelőre megpróbálnak együttműködni Delcy Rodriguez ügyvivő államfőként tevékenykedő alelnökkel – magyarán: megpróbálják rákényszeríteni –, hogy fokozatosan nyisson a demokratizálódás irányába, engedje szabadon a politikai foglyokat, és írjon ki demokratikus választásokat.

Ennek a sikeressége is kérdéses, bár az alelnök asszony nyilatkozatai alapján mintha nyitott lenne egy ilyen forgatókönyvre – amit viszont Peking vélhetően minden eszközzel igyekszik megakadályozni. Annyi bizonyos, hogy

Más kérdés, hogy ez gyengíti-e, és ha igen, milyen mértékben a Washington és az európai, illetve a tágabb értelemben vett nyugati típusú demokráciában élő szövetségesei közötti kötelékeket.