Gyenes Emánuel: nem fogom elfelejteni – beszélgetés az idei Dakar ralin sérülten versenyző szatmárnémeti motorossal

Abban a hét hétben mindent elzártam az életemben, csak arra összpontosítottam, hogy tudjak elrajtolni. Meg kellett próbáljam. Amíg nem utaztam ki Limába, nem ültem motorra, ott próbáltam ki először, hogy menni fog-e. Izgultam is emiatt a repülőn, de amikor láttam, hogy valamennyire megy, muszáj volt megpróbáljam.

– És nagyon jó eredményeid is voltak…

– Pont ez volt a probléma. A kategóriámban, a Malle Motorban a második helyen voltam, és aznap, amikor kiestem, a 20-as kilométernél megelőztem azt, aki az összetettben első volt, és próbáltam növelni a tempón, hogy behozzam a lemaradást. Ezért is volt ez a bukás. Valószínűleg, ha nem előztem volna meg, akkor az én tempómban haladtam volna tovább, és lehet nem lett volna semmi probléma. De mindegy, ez egy verseny, a versenyzésről szól. Benne van a pakliban.

– Mennyire volt más ez a Dakar Rali számodra, miközben tudtad, hogy nem vagy teljesen ép, vigyázni is kellene magadra, ugyanakkor mégis egy versenyen vagy? Hogyan élted meg?

– Ez egy olyan Dakar marad számomra, amelyik ha nem is a legemlékezetesebb, de az egyik legemlékezetesebbek közé fog tartozni. Nem fogom elfelejteni, hogy milyen állapotban versenyeztem, hogy milyen volt a helyzetem verseny előtt és közben. Előtte kicsit pszichésen össze voltam esve, le is fogytam négy kilót. Kicsit más volt sajnos ez a felkészülés.

Nyolcadik nap szerintem pont emiatt is volt az esés, mert kicsit többet vállaltam be a kelleténél. Nem egyből álltam ki, nagyon nagy akaraterő volt bennem, hogy továbbmenjek, de fizikailag egyszerűen képtelen voltam a kezemmel tartani a kormányt.

– Gondolom, a többi motoros is tudta, hogy sérülten versenyzel.

– Mindenki tudta. Az orvosok minden nap figyelték, hogy vagyok. Jöttek, kérdeztek. Engem szemmel követtek.

– És hogyan fogadták a döntésed?

– Mindenki mondta, hogy nem vagyok normális. Az orvosok is mielőtt elrajtoltam, azt mondták, hogy ne menjek, mert nem vagyok rá felkészülve. Nem akartam én bizonyítani abszolút senkinek azzal, hogy törött kézzel nekivágtam. Magamnak sem akartam bizonyítani, hanem én tényleg úgy éreztem, hogy ez menni fog és meg akartam próbálni.

– Szervizcsapat nélkül mentél, ami a legnehezebb kategória, ráadásul mindezt sérülten. Nem bántad meg?

– Dehogynem, de már nem volt mit csinálni. Nagyon rosszkor jött ez a baleset nekem. Három nappal azelőtt estem el, hogy a motort ki kellett küldeni Dél-Amerikába. Már nem volt lehetőségem változtatni, muszáj volt bevállalni. Emiatt a sérült kezemmel szerelnem is kellett. Voltak dolgok, amiket egyszerűen nem tudtam megcsinálni, és akkor más motorostársaktól kértem segítséget. Meglazítani egy csavart, vagy felemelni a motort a bakra. Ezeket nem tudtam egyedül megtenni. Külsős segítséget nem kaphattunk senkitől, de a kamionnál ahol voltam, volt két srác a szervezőktől, akiktől mindig segítséget kértem. Rájuk voltam szorulva, de szívesen jöttek segíteni. De voltak más apró dolgok is, amik nehezen mentek a sérülés miatt. Például reggel nekem kellett összeszedjem a sátram, a hálózsákot, ezek mind olyan dolgok, amik nehezen mentek, mert nem tudtam szorítani a kezemmel. Sokkal könnyebb lett volna, ha lett volna szervizcsapatom.

– Hagyott benned nyomot a baleset?

– Az a bajom, hogy lassan megy a regenerálódás. Le van ragadva a vállam, minden nap kell járnom gyógytornára. Már mindjárt három hónapja, hogy elestem és azóta mind fájdalmaim vannak, és nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége. El fog-e múlni teljesen, vagy mindig is lesz maradandó nyoma. Tudom használni a kezem, de nem tudom, hogy például motorozásnál lesz-e olyan pozíció, amit nem tudok majd megcsinálni, vagy olyan rázós szakasz, ahol megint fogom érezni a törést.

– Az orvosok mit mondanak?

– Ők azt mondják, hogy helyre fog jönni teljesen. Regenerálódással telik az idő, erre figyelek oda, de most már dolgozom. Most már több időm van, hogy helyrejöjjek.

– Készülsz a következő Dakarra?

– Persze!