Rivalda: Commedia dell’ arte magyarosan

A probléma csak az, ha a társulat nem képes maradéktalanul fölnőni a feladathoz.
Pedig a mostani választással elvileg biztosra mehettek, ugyanis a Parászka Milós rendezte Anconai szerelmesek című darab a vérbő olasz komédiákat idézi, ám közben a hatvanas-hetvenes évek fülbemászó itáliai slágerei is fölcsendülnek. A darab ugyanis címe és tematikája ellenére magyar szerzemény: 1997-ben született, a budapesti Radnóti Színház rendezője, Valló Péter egy reneszánsz vígjátékból kívánt zenés darabot készíteni, ezért arra kérte Vajda Katalint, írja át oly módon valamelyik korabeli olasz komédiát, hogy abba az újkori slágereket is bele lehessen illeszteni.

A szerző azonban több komédia elolvasása után úgy döntött: inkább ő maga ír egy új történetet a commedia dell’ arte elemeit felhasználva (a főszereplő kikiáltóként való szerepeltetése és a díszletek színészek általi megépítése, illetve lebontása a nyitó- és az utolsó jelenetben is a középkori vásári komédiákat idézi), de úgy, hogy a történetben legalább ötpercenként indokolt legyen egy kis „dalszünet” , amelyben a szereplők többek között Gianni Morandi slágereivel vallhatnak szerelmet szívük választottjának.

Ennek nyomán aztán maga a 70-es évek elején játszódó történet tulajdonképpen másodlagos: Tomao Nicomaco, a tehetős anconai polgár (ifj. Kovács Levente) beleszeret Viktóriába, a magyar lányba (Fodor Réka), aki a szomszédos panzióban lakik, és azért érkezett a festői tengerparti kisvárosba, hogy megkeresse Giovannit (Kiss Csaba), aki egy rövid, de annál tartalmasabb debreceni kaland nyomán teherbe ejtette őt. Közben megérkezik a városba Luigi, a vándormuzsikus (Veress Előd), aki azonnal beleszeret Tomao lányába, Luciába (Ababi Csilla), akit viszont atyja a dúsgazdagnak hitt Lucreziónak szán (Csepei Róbert).

Az alaphelyzet máris sejteti, hogy valóban a több száz éves hagyományra visszatekintő olasz komédia fordulataira és konfliktusaira számíthatunk, kortárs környezetbe helyezve. Ám a sztori néha igencsak kínos – ugyanis ordít róla, hogy egy magyar szerző tollából származik. A szereplőket, illetve a helyzeteket ugyanis kizárólag a magyar köztudatban élő sztereotípiák alapján rakta össze, ami olyan, mintha egy magyar témájú darabban kizárólag a Hortobágy, a gulasch és az echte ungarische tscikosch szerepelne.

Persze maga a történet szinte lényegtelen, hiszen a fő hangsúly a slágerekre helyeződik. Ezek el is vinnék az előadást – ha megfelelő módon adnák elő őket. A színészek zöme számára azonban komoly kihívásokat jelent az éneklés, ezért aztán néhány kivétellel – Csepei Róbert énektudása kimondottan üdítően hat, mellé Ababi Csilla Kiss Csaba és Gajai Ágnes képes néha fölnőni – meglehetősen kiábrándító élményt nyújt, amikor dalra fakadnak. Persze ezt még a szakszerű hangosítás valamelyest orvosolhatná, de még ez is hibádzik: a technika ördöge miatt a színészek gyakran erősítés nélkül kénytelenek dalolni, ami szintén az előadás rovására megy.

Ifj. Kovács Levente Tomao szerepében láthatóan jól érzi magát, és a prózai részekben elviszi az előadást, ám a dalok már nehezebben mennek. Márpedig ez egy olyan darabban, amely kimondottan az énekekre épül, igencsak nagy hiányosság, akárcsak az, hogy a színészek fülsértő magyar akcentussal éneklik az olasz dalokat, így néha a Megasztár gyengébb tudású indulóit idézik. Amiről összegzésként az immár klasszikussá vált Megasztár-zsűri bírálat jut eszünkbe: ez bizony nem igazán jött át.