Rendhagyó Törzsasztalt tartottak Szkárosi Endrével Nagyváradon

Az 1952-ben született, magyar–olasz szakon végzett művész felidézte azokat az időket, amikor a hetvenes években a kortárs művészettel foglalkozó Mozgóvilág című folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, amely nemcsak a szocializmusban elfogadott művészeti trendekkel ment szembe, de azzal, hogy a fiatal, kísérletező alkotóknak és irányzatoknak adott teret, a hatalom nemtetszését is kivívta. 1981-ben jelent meg Szkárosi Endre első verseskötete, s miközben saját verseit szavalta, rájött: hangosan elmondva teljesen másképp szólnak.

„A szavalás nemcsak felolvasás, hanem hangkompozíció. Ehhez kerestem meg a megfelelő nyelvezetet” – fogalmazta meg egyedi stílusának alapgondolatát a művész, majd meg is mutatta, mit takar ez az elképzelés. Performansz-szerűen, ritmizálva, zenével társítva vagy pusztán a vers szavait értelmezve zeneként, mozgással és gesztusokkal adta elő előbb saját versét, majd egy klasszikust is: Petőfi Sándor Szörnyű idő című költeménye az ő előadásában valóban valami teljesen mássá vált, mint amire az ember egy Petőfi-vers szavalásakor számít. Szkárosi Endre a mozgásával, az arcával és a hangjával is előad – számára a költészet, az előadóművészet és a zene a lehető legközelebb áll egymáshoz. „A versmondás nem különböző hangok váltása, hanem a nyelv kitágítása” – vallotta.

S bár írásban nehéz visszaadni, milyenek is az ő versei, legutóbbi, Merülő Monroe című kötetében is a művészetek találkozásának, a nyelv és a kép közös kibontakozásának példáira bukkanhatunk, hiszen a versekkel egy időben a fotómontázs, a tipográfia és más műfajok is szerepet kapnak benne. A rendhagyó, meghökkentő performanszokkal tűzdelt Törzsasztalon a váradi képzőművészek is szép számban képviseltették magukat.