Váta Lóránd szerepmegformálásai kulisszatitkairól: „nem lehet igazán jó színész, aki nem mezteleníti le a lelkét”

– Hónapokon keresztül dolgoztam az anyagon. Tudtam, hogy eszköztelen előadás lesz, ugyanakkor az egyéni műsor nagyon „beáldozós” műfaj: az ember igazából egy-másfél órán keresztül egyedül van a nézővel szemben. És nem lehet megúszni semmit, éppen ezért elég nehezek ezek a felkészülések. Szóval én három hónapon át dolgoztam ezen az anyagon, de a szónak a legkegyetlenebb értelmében dolgoztam azon, hogy elmélyítsem ezeket az anyagokat. Hogy megtaláljam a mélységeit, megtaláljam mindegyik versben a József Attila és a magam sebezhetőségét. Meg lehetett volna úgy csinálni, hogy felolvasok szépen, elegánsan néhány verset, hiszen ez nekem nem probléma ennyi év színészet után, valami zenét rakok alája, és meg van úszva a dolog, és a közönség még élvezi is.

– A színésznek nagyon kell hinnie azt, amit csinál. Tehát ha az anyag nagy hittel van felépítve, akkor a színész mindent vállal a végtelenségig. Én ezt színészi áldozatnak nevezem. Nehéz erről racionálisan beszélni, mert az ember az agyával, a szívével, a bátorságával, a vakmerőségével vállalja, amit csinál. És megpróbálja napról napra újrateremteni önmagát. Egyfajta őrület kell legyen, hogy az ember ezt végigcsinálja.

– És vajon lehet garancia arra, hogy a színész „megfogja” a közönséget?

– Nincs garancia. Volt olyan helyzetem, amikor nagyon hittem valamiben, és nem tudtam a nézőt magammal vinni.

– A József Attila-estre is határozottan igaz, de mindenik színpadi megjelenéséből könnyen lehet arra következtetni, hogy az ének meg a tánc, a mozgás is szívügye, nagyon nagy erőssége.

– Az ember pályája, élete abba az irányba halad, amilyenek a választásai, a racionális és ösztönös választásai. Nem szeretném, ha nagyképűségnek tűnne, de úgy is mondhatom, hogy totális színésznek neveltem magam. Én azt gondolom, hogy sok munkával nagyon sok minden elérhető.

– A kolozsvári színin tanítja is a mozgást, táncot.

– Tanítok sztepptáncot, mozgást is. Egyébként már nagyon fiatalon is azt gondoltam, hogy ha a Jóisten az embernek megadja az énekre, táncra, mozgásra való képességet, akkor azzal kezdeni kell valamit. Akkor vétek, hogyha az ember nem fejleszti. És akkor ez egyfajta „tandemfejlesztés” lesz – ahogyan volt igazgatóm, a szentgyörgyi színház akkori igazgatója, Nemes Levente nagyon szépen fogalmazta.

– Sok előadásban hegedült is, például az Utas és holdvilágban, és Albert Camus A félreértés című darabjából készült, Mihai Măniuţiu által rendezett nagyszerű produkcióban, amelyben az öreg cseléd szerepét alakította.

– Sokat gondolkodtam azon, hogy az öreg cseléd alakját miként formáljam meg, hiszen ez a alak a darabban valamiképpen a sors, az Isten keze. Vagy Mrozek Tangójában Edek szerepe is érdekes. Ezek mondhatni nagyon kódolt karakterek: nem véletlenül írta meg őket a szerző, mert rajtuk, az ő jelenlétükön keresztül valami nagyon fontosat akar üzenni. Az öreg cseléd az, aki mindenről tud, de nem mond semmit. Edek pedig a jövőt jelenti, azt a kérdést testesíti meg, hogy vajon ki az, aki bennünket irányíthat.

– Rengeteg rendezővel dolgozott együtt 14 évig tartó sepsiszentgyörgyi, majd 16 éves kolozsvári munkája során. Megrajzolná annak a rendezőnek a fantomképét, akivel dolgozni szeret?

– Ez olyan rendező, aki nem azért oszt rám feladatot „véletlenszerűen”, hogy „letudja” a szerepet, valakire ráossza. Az a rendező, aki azért oszt ki, mert úgy gondolja, hogy nekem helyem van abban az előadásban. Az ilyen rendező ismer, ismeri a lelkemet.

– Nehéz általánosítani. Ha úgy közelítjük meg, nagyon általánosan, akkor rengeteget megváltozott a világ. A mostani fiatalok teljesen másképpen működnek, mint ahogy mondjuk mi működtünk színisként annak idején. Például amikor én voltam egyetemista, akkor a tanárok a legőszintébben, következésképpen a legkönyörtelenebbül szemünkbe mondták azt, hogy mit nem csinálunk jól, mit hogyan kellene csinálni.

A mostani fiataloknak rengeteg a választási lehetőségük, teljesen másként állnak hozzá. A fiatalokról szólva: az utóbbi években keresem a fiatal kollégák társaságát, egyszerűen azért, hogy szeretek a közelükben lenni. Egyrészt azért, mert bennük a fiatalkori önmagamra ismerek. Én is pofátlan voltam fiatalon, egy huszonévesnek óriási energiái vannak, szembemegy a világgal, mert így működik, én is így működtem. A szakma iránti alázatra pedig nekünk kell megtanítanunk őket: ha mi nem tesszük, nem lesz ahonnan megtanulniuk. És ez pont a 40-50-60 évesek feladata. És ebben felelősséget kell vállalni. Én például hozok értékeket a 20. század végéből, olyan értékeket, amiket a nagy öregektől tanultam. Lohinszky Lorándtól, Ferenczi Istvántól, Gergely Gézától: például azt, hogy mit jelent az alázat. Vagy hogy mit jelent az, hogy ne járjon a szád addig, amíg nem tanulsz meg egy sor dolgot a szakmában vagy a világból.

– Ha már említett nagy öregeket, a mestereit megemlítené?

– A marosvásárhelyi színin a 20. századi tanároknak enciklopédiafejük volt, mindent tudtak. Színművészek, rendezők, pedagógusok: Lohinszky Loránd, Gergely Géza, Tompa Miklós vagy Illyés Kinga, aki művészi beszédet tanított.

– Lenne még egy „nézői” kérdésem: egy színész, amikor egy előadásban nyakig benne van szívvel-lélekkel, energiával, aggyal, meg tudja ítélni, hogy az az előadás kívülről milyen? Meg lehet ezt érezni?

– Idővel megszületik a képessége erre. Kiformálódik az ebbe az irányba mutató ízlésvilága. Amikor már nagyon sok szerepet eljátszott, akkor megérzi. Fiatalon annyira nem érdekli az embert, ekkor még az érdekli, csak színpadon legyen folyamatosan.