Magyar rendező, transzszilván érzés

Mint nyilatkozta, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban dolgozott színészként 10 évvel ezelőtt, akkor hallotta ezt a történetet. Előbb novellát írt belőle, a filmváltozaton négy évet dolgoztak. Hajdu Szabolcs a kolozsvári TIFF magyar napjára egész családját magával hozta, és ennek jó oka van: felesége, a marosvásárhelyi származású Török-Illyés Orsolya és nagyobbik gyermekük, Lujza is szerepel a filmben.

– Romániai helyszínek, erdélyi magyar és román színészek játszanak ebben a „tipikusan transzszilván” filmben, ahogy jellemezte. Nem történt meg a forgatás során, hogy az itteni színészekkel konfliktusba került, mert esetleg másként látta ennek az országnak a realitását, mint ők, „belülről”?

– Nem volt konfliktus, mert nem gondoltam azt, hogy én jobban tudom náluk, hogy mi van itt. Megbíztam a helyiek tapasztalatában és figyeltem arra, amit mondanak.  A román színészek pedig roppant nyitottak voltak. Azt tekintették feladatuknak, hogy belépjenek egy ember univerzumába, aki itt éppen filmet készít, és ebben az univerzumban megpróbálják jól érezni magukat. Ez a része nagyon gördülékenyen ment a munkának...

– És mi nem ment gördülékenyen?

– Éveken tartó balszerencsék sorozata kísérte az alkotói folyamatot – kezdve az időjárástól odáig, hogy a nyersanyag tönkrement. De az emberekkel való munkát ideálisnak éreztem.

– Egyébként milyen egy magyarországi rendezőnek román anyanyelvű színészekkel dolgozni? Nagy a különbség romániai színész és magyarországi színész között?

– A román színészekkel könnyebb a munka. Már valamennyire megtanultam románul, de nem értek mindent. És ez lehet, hogy jó, mert a nyelvi nehézségek miatt nem is megyünk bele egy csomó fölösleges részletbe, amit másnap úgyis elfelejtenénk és ami úgysem vinné előre az alkotás folyamatát. Csak a lényegről beszélünk. Erdélyben pedig azért jó forgatni, mert meggyőződésem, hogy ennek a helynek lelke van.

– A film főszereplője a felesége. Nem zavaró ez rendezés közben?

– Semmiben nem különbözik más színészektől. Amikor forgatunk, Orsolya színész és én rendező vagyok. Ugyanúgy figyel rám, mint az összes többi színész, és én is úgy kezelem őt. Annyival talán egyszerűbb, hogy ezzel a történettel például ő is együtt kelt és  együtt feküdt már évekkel ezelőtt, mert megosztottam vele mindent az alkotás folyamatában. Így aztán pontosan tudta, hogy mit hogyan kell eljátszania.

– És Lujzával, a kislányukkal is ez volt a helyzet?

– A gyerekszínészekkel sokkal nehezebb, ha az anyuka „idegen”, vagyis nem tartozik a forgatócsoporthoz. Ha ez a helyzet áll fenn, akkor nekem rendezőként mindig „ki kell nézni” az aggódó anyukára: meddig mehetek el? A saját kislányommal viszont pontosan tudom, hogy meddig tart a tűrőképessége és mit fog fel értelmileg.

– Az, hogy mennyire fontos számukra ez az erdélyi bemutató itt a TIFF-en, abból is látszik, hogy itt van az egész család (Török-Illyés Orsolya egyik kezén Lujzával, hordozókendőben pedig pár hónapos kisbabájával ment fel a színpadra a film bemutatója után, általános tetszést aratva – szerk. megj.)

– Igen, tényleg nagyon fontos. Meg hát, nem tudom, hogy fogok-e még olyan filmet rendezni, amelyben a saját kislányom és a feleségem játssza a főszerepet. Azt szeretném, hogy ne csak a munkában és a kínlódásban, hanem az ünneplésben is osztozzunk. És az sem utolsó szempont, hogy Orsolya marosvásárhelyi, itt forgattuk ezt a filmet, úgyhogy nekünk ez az erdélyi bemutató legalább akkora esemény, mint a Berlinalé.  Itt külön tétje van a dolognak: olyan dolgokat is remélhetőleg érteni fognak az emberek – a nyelvi apróságok miatt, meg az itteni létezésre történő, kicsi belső utalások miatt –, amelyeket sehol máshol a világon nem értenek meg. De még a mai vetítésnél is fontosabbnak fogom érezni, amikor majd Marosvásárhelyen vetítjük le a filmet.

Tofán-Koós Imola