Legyen hiteles az erdélyi irodalom, emelje magához az olvasót – Borcsa János kritikus új kötetéről (INTERJÚ)

Ilyen tekintetben érthető módon nem összegzés. Azt tükrözi, hogy a kritikus napi feladatát végezte, végzi, egy nagyon híres figyelmeztetéshez, a trafalgari csata hadvezérének, Nelson admirálisnak a szavaihoz tartva magát: Anglia elvárja, hogy mindenki teljesítse kötelességét. Persze van a kötetben két-három visszatekintés-, illetve számbavétel-féle is, az egyik éppen egy életműinterjú – Zsidó Ferencnek köszönhetően –, ami a Székelyföldben jelent meg 2023-ban, s az tényleg az emlegetett 70. születési évfordulómhoz volt igazítva.

Hadd tegyek itt egy kitérőt, ha már az olvasatot szóba hoztam. Ennek a jelentését ellenőrizendő, egy kicsit meg is lepődtem, amikor fellapoztam az akadémiai Magyar értelmező kéziszótárt (1992), amely kb. így adja meg az olvasat jelentését: leírt szónak, szókapcsolatnak, kétes írásjelnek valószínű hangzásbeli megfelelése – s teszem hozzá –, lehetséges kiolvasása, olvasási módja, rendszerint régi, nehezen olvasható szövegben. Pont. A köznyelvben ugye magyarázat, értelmezés jelentésben vígan használjuk, viszont kimondottan műalkotás értelmezése jelentésben hozzávetőleg az utolsó öt-hat évtizedben kezdett elterjedni, egyesek szerint az irodalomtudós Szabolcsi Miklós nyomán. Egyfajta olvasatát adja meg tehát a kritikus a vizsgált műnek.

Az egyik legilletékesebb nyomán a költészetet ugye a valóság eszményített másának mondjuk. „Nem a való hát: annak égi mása / Lesz, amitől függ az ének varázsa” – írta Arany János. A kritikus tehát, ha művet értelmez, akkor ő is az életről fogalmaz meg közvetett módon kijelentéseket, ítéletet, így pedig olvasatában, áttételes módon ugyan, de benne foglaltatik az élet, illetve a valóság...

A járvány idején vettem le a könyvespolcomról Szemlér Ferenc A mirigy esztendeje című, 1969-ben kiadott regényét, amelyben az 1756–57-es brassói pestisjárványt mutatja be. Jól megválasztotta főbb szereplőit is az író, társadalmi és nemzetiségi tekintetben egyaránt. Értelmiségi, nemes, polgár, mesterember, városi és falusi, illetve magyar, szász és román „népesíti be” a regényvilágot. Láthatóvá tette például a három nép közötti testvériség, aztán a haladás és maradiság gondolatát, mai olvasatomban viszont fontos helyre lép elő – a járvány idején olvasva egy letűnt járványról! –

– Minek alapján válogatja ki a vizsgálandó életműveket, szerzőket, műveket? Az erdélyi irodalomnak olyan szeleteit közelítette meg a kötetben olvasható tanulmányokban, kritikákban, amelyeket esetleg valamiért méltatlanul mellőzöttnek érzett? És olyanokat is, amelyek valami miatt Önben személyesen erősebben „visszhangzanak”?

– A kritikus, ahogy minden olvasó, ízlésítéletéből indul ki, de ő mint hivatásos olvasó, jól meghatározott értékszempontok alapján fejti ki véleményét, ahogy mondják, egy bizonyos elváráshorizont alapján. Amint viszont kitetszik ebből a kötetemből is, nem egyetlen írói nemzedéknek vagy csoportnak a munkáit választom kritikai vizsgálódásaim tárgyául,

s amelyek engem emberként és erdélyi magyarként szólítanak meg. Az ilyen művek teremtett világában tudok tájékozódni, s érzem otthonosan magam.

Párbeszédet folytat a kritikus az általa elemzett művel, és egyúttal törekszik arra, hogy kimutassa, az illető mű milyen más művekkel áll dialógusban, s épít ki úgymond szövetséget, létrehozva szövegek szövetségét, ami ugye a Könyvek Könyvétől a mai, születő „termésig” követhető az irodalomban. Friss példám éppen Lövétei Lázár László egyik újabb kötete, a 2023-ban megjelent Zákeus fügefája is lehetne...

– Önt Kézdivásárhely Pro Urbe-díjával tüntették ki, lokálpatrióta gondolkodóként, kritikusként mindig is nagy hangsúlyt fektetett a Kézdivásárhelyről és környékéről „kinőtt” alkotók műveinek vizsgálatára – és ez hangsúlyosan megjelenik a kötetben is. Markó Béla, Fekete Vince, de a nagyközönség számára talán méltatlanul kevésbé ismert Boér Géza költő, sőt Földi István, a székely kisváros huszadik század eleji társadalomrajzát 1967-ben megrajzoló író, pedagógus életművét is előtérbe helyezi ebben a kötetben. Miért tartja fontosnak, hogy a céhes városban gyökerező, vagy oda kötődő irodalmi utak „reflektorfénybe” kerüljenek?

– Ha nem is reflektorfényben, de köztünk van a helyük! Mondjam azt, családtagjaink. Jó együtt lenni velük egy asztalnál, amint egykor tettem ezt az idejekorán távozott Boér Gézával a városka központjában működő egyetlen kávéházában vagy a Rózsa nevű vendéglőben, vagy ahogy immár a szabad világban, a kilencvenes évek végétől „gyakoroljuk” ugyanezt Fekete Vincével egyik-másik törzshelyünkön. Markó Béla földrajzilag kissé távolabb került – de költőként, írástudóként messzire jutott! –, így az adandó ritka alkalmaknak is örülnöm kell, figyelmével viszont mondhatni mindig kitüntet. Földi István 1944 őszén hagyta el az udvarterek városát, ahová vissza nem térhetett többé, de könyvei révén közelemben érzem, szívesen figyelek üzenetére, mert például figyelmeztet gyengeségeinkre, bölcs tanácsokkal lát el, hogy kell szeretnie az embernek szülővárosát.

– hogy egy kiváló irodalomtudósra, Görömbei Andrásra hivatkozzam – teljesítményeink megítélésében. Példát is mondhatok. Nem egy jellegzetesen helyi sajátosság, történés, figura, helyszín, motívum éppen az érintett írók művein keresztül épült be a magyar irodalomba, amint Zilah, akarom mondani Jajdon Szilágyi Istvánnak köszönhetően, Szajla meg Oravecz Imre munkái révén. A vargaváros immár egy egész verseskönyvnek lett a címe Fekete Vincének köszönhetően, de a mi bölcsőhelyünk lokális, de híres-hírhedt szele, a Nemere is megbecsült helyet vívott ki magának a mai magyar költészetben, mégpedig Markó emlékezetes versének, verseinek köszönhetően.

„Hazamegyek nagy ritkán, / a szelet nem láthatom, csak az eső / esik ferdén. (...) Csak a sálak lobogása, csak az üres, / de meg-megduzzadó kabátujjak jelzik, / hogy van valami körös-körül. Nem lehet / semmiképp sem látni, mégis arról / álmodom, hogy egyszer majd ismét / kiülök az egyik ablakba, és elnézem / reggeltől estig a szelet, mert pontosan / olyan, mint Isten, csak egy-egy / fellobbanó sálban mutatja meg magát.”

– Tanulmányokat, kritikákat, sőt személyesebb hangvételű esszéket is felsorakoztat a kötet. E három „műfaj” közül melyik áll a legközelebb Önhöz?

– Hát a kritikát művelem, úgymond a legrégibb időktől fogva (1976–78!), de már korán foglalkoztatni kezdett az írás és az élet összekapcsolása, a kritikában, az esszében megvalósuló áttételes viszonya.

A forma a valóság a kritikus írásaiban, és rajta keresztül kérdezi ő végső kérdéseit az élettől – idéztem egykor egy filozófust. Azt viszont tudom, hogy az esszé hívására válaszolni kivételes dolog, s ezt a műfajt megpróbálni művelni, igen nagy kihívás számomra. S ugyanilyen elégtétel is!

korábban írtuk

Megszállottság nélkül nincs irodalmár – Borcsa János irodalomtörténész, kritikus pályájáról, hitvallásáról, friss elismeréséről

Változatos, színes és egyáltalán nem unalmas „domborzati” formákat mutat a kortárs erdélyi irodalom „térképe” – mutatott rá a Krónikának adott interjúban Borcsa János irodalomtörténész, kritikus.

– Az Olvasatokban az élet című kötetben megjelent tanulmányai, kritikái (körülbelül) az erdélyi irodalom elmúlt hat-hét évtizede termésének ilyen vagy olyan irányú közelítései. Ha az Ön által ebben a kötetben vizsgált életművekből, művekből kirajzolódó „nagyképre” gondolna, és megpróbálná madártávlatból láttatni: milyen is ez az irodalom? Ha le lehetne csupaszítani a kérdést három lényegi jelzőre: melyek lennének a jelzők, amelyekkel az erdélyi irodalom Ön által vizsgált részét jellemezhetné röviden – mondjuk egy földönkívüli számára?

– Ez a szövegbirodalom a hagyomány és újítás jegyében áll, helyi és egyetemes józan érvényesítésére törekszik, érzelem- és gondolatgazdagság jellemzi.

A kufárok kiűzettek a templomból a tegnap is... Úgy vélem, ami eredeti, gondolattal telített és hatásos, az mély élményt kelt az olvasóban, sőt továbbgyűrűző érzéseket, ép gondolatokat indít el benne. Mondjuk arra indítja, hogy: „Változtasd meg élted!”

– A kötetben nagyon érdekes tanulmány olvasható Az erdélyi Üvöltés címmel arról, hogy az 1970–80-as években induló erdélyi költőknek (Szőcs Géza, Egyed Péter, Adonyi Nagy Mária, Mózes Attila, Kőrössi P. József, Cselényi Béla, Palotás Dezső, Boér Géza, Bréda Ferenc, Sütő István, Gergely Tamás, Darkó István, Zudor János és Tompa Gábor) milyen volt a viszonulása az akkori hatalom szorításához, miként viszonyultak intellektuálisan az adott közeghez. Ahogy Ön fogalmaz: „miként szembesültek a társadalmi, valamint a szellemi-kulturális térben irányítottan zajló s jól észlelhető szakadékok elmélyülésével”. Hogyan látja, egy fél évszázad távlatából, miért érdemes reflektorfénybe helyezni ezeket a kérdéskört?

– Röviden, romániai magyar irodalomtörténeti zsargonban fogalmazva, a felsoroltakat a harmadik Forrás-nemzedék tagjainak tekintik, megkülönböztetendő a Forrás első és második nemzedékétől. Ez a szóban forgó nemzedék, illetve írói csoportosulás eleve kritikával viszonyult a fennálló kommunista rezsimhez, a pártállami diktatúrához. A legradikálisabbak a politikai tiltakozástól és az ellenállástól sem riadtak vissza.

még ha a közlésig nehezen is jutottak el. Bizonyára azt tartották, amit egyik mentoruk, Ágoston Vilmos le is írt azokban a dicstelen években: „A hely sohasem lehet elég szűk a gondolatnak.” Markó Béla, aki életkorát tekintve mondhatni ehhez a korosztályhoz tartozik, csak kötettel egy kicsit korábban, 1974-ben jelentkezett, jól ismerte mind a külső, politikai-társadalmi körülményeket, mind az egyes írói törekvéseket és utakat, de az irodalmi élet ezen szereplőit is. Ha tehát jóval a rendszerváltozás után e nemzedék, még pontosabban korosztálya siratóénekének megírása mellett döntött, akkor bizony hitelt kell adnunk szavainak, éspedig azoknak hogy: „Igen, én is láttam nemzedékem legjobbjait...”

Markó verse, a Bocsáss meg, Ginsberg 2017-ben jelent meg, s ez a következő évben megjelent kötetében mint címadó vers került be. A költő tehát egész korosztályát vette számba, azokat is, akik a rendszervátozás utáni időszak szereplői lettek, a szolgálatot komolyan vevők, de a megalkuvók, az egykori álmok megtagadói is. Mindezek számbavétele pedig a bocsánatkérést hívja elő a lírai alanyból: „Bocsásd meg nekünk, Ginsberg / hogy nem tudunk már üvölteni, / és nem emlékszünk szavaid / elviselhetetlen fényességére, / és el kell forduljunk tőled, hogy / végképp meg ne vakuljunk.” Gondolom, olyan szólama ez is az erdélyi magyar irodalomnak és irodalmi életnek, amely a magunk revíziójának jegyében gondolja el egy korosztálynak, illetve egy írói nemzedéknek a hagyatékát. Mi mást is tehetne bölcsebbet az ember, főként ha írástudó?

hiszen rövid az élet, hogy gazságra és hamisságra pazarolja drága idejét és képességét Isten teremtménye...