Változatos, színes és egyáltalán nem unalmas „domborzati” formákat mutat a kortárs erdélyi irodalom „térképe” – mutatott rá a Krónikának adott interjúban Borcsa János irodalomtörténész, kritikus. A nemrég magas rangú magyar állami kintüntetésben részesült, közel negyvenéves irodalomkritikai tevékenységet maga mögött tudó irodalmár elmondta, olyan célokat szokott maga elé kitűzni, amelyeket általában elérhetőnek és megvalósíthatónak tart.
2018. október 07., 10:472018. október 07., 10:47
2018. október 08., 12:062018. október 08., 12:06
– A magyarságért vállalt hivatása és a közösségért kifejtett tevékenysége elismeréseként szeptember közepén rangos magyar állami kitüntetést vehetett át Csíkszeredában. A Magyar Arany Érdemkeresztet irodalomkritikusként, irodalomtörténészként, az Ambrózia Kiadó alapító vezetőjeként kapta. Miként értékeli az elismerést?
– Azt mondhatom, olyan célokat szoktam magam elé kitűzni, amelyeket általában elérhetőnek és megvalósíthatónak tartok. Valamilyen belső hangra hallgatva tudok dönteni efelől, s ugyancsak belső erőforrásaimra alapozva törekszem is arra, hogy ezek teljesüljenek. Különben korszerűtlen vagyok, hallgatok a régi bölcsességre, arra, hogy aki sokat markol, keveset fog... Középiskolásként sem halmoztam fel tervek és alternatívák sokaságát, hanem egyetlen célt követtem két-három éven keresztül. Igaz, naponta tettem azért, hogy bejussak a kolozsvári bölcsészkarra. Első, sikeres felvételim után meg is kérdezte egyszer séta közben édesanyám: mi lett volna, ha nem jutsz be a magyar szakra? Kérdése váratlanul ért, de azért határozottan mondtam ki, hogy hát én azon nem gondolkoztam, illetve hogy arra az esetre nem is gondoltam...
Erre készülök hát nap mint nap, s ha ebben helyt tudok állni, elégedett vagyok, illetve jó érzés tölt el. Nyugodtan alszom. Nyilván, ha teljesítményem díjat, kitüntetést érdemel, s azt meg is kapom, őszintén tudok örülni neki. Együtt a családdal. Szakmai szervezet ajánlására kaptam minap ezt a rangos állami kitüntetést. Az meg külön is biztató számomra, hogy mind kritikusi és irodalomtörténészi munkámat, mind pedig egy kistérségben, bölcsőhelyemen vállalt mintegy húszéves könyvkiadói tevékenységemet figyelembe véve tüntetett ki az anyaország legfelsőbb vezetése. Abban erősít meg, hogy jó utat választottam, s hogy ezen járjak továbbra is...
– A díj a Kárpát-medencei magyar kultúra feltérképezését és népszerűsítését szolgáló publikációs tevékenységének elismerése. Ha ki kellene választania sokrétű tevékenységéből egy szeletet, mi az, ami a legelégedettebbé teszi? Tudna választani?
– Irodalomkritikai tevékenységemet közel negyven évvel ezelőtt kezdtem, s a szakma legjelesebb művelői részéről kaptam igen elismerő véleményt és méltatást, Cs. Gyimesi Évától és Egyed Pétertől már első kötetem megjelenésekor, 1984–85-ben, Láng Gusztávtól mintegy másfél évtizeddel ezelőtt, mondjam azt, a pálya derekán, s néhány éve a fiatalabb pályatársak, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztői díjaztak. Irodalomtörténeti munkálkodásomnak többek között egy írói monográfia, illetve monografikus tanulmány lett az eredménye, amelyet a doktori védés keretében Görömbei András akadémikus javaslatára summa cum laude minősítéssel fogadtak el a Babeş–Bolyai Todományegyetemen. Ezt a két dolgot helyezném előtérbe, de úgy, hogy azért a kiadóra és a közíróra se vessen ez árnyékot!
– Meséljen kicsit az irodalommal való szoros kapcsolatáról: hogyan kezdődött, milyen utakon kanyargott, és ha ebből a szövevényes, gazdag kapcsolatból valamit szintén ki kellene emelnie, mi lenne az?
– Kézdiszentléleket, szülőfalumat, gyermek- és iskoláskorom helyszínét nem mondhatom kultúrtájnak, sem szellemi centrumnak, de a könyvnek helye volt családunkban, s volt hozzá az olvasási kedv is. A falusi könyvtár igencsak gazdag kínálattal rendelkezett félszázaddal ezelőtt. Többször elmondtam, apai nagymamám nagy olvasó hírében állt a faluban, állandó látogatója volt a könyvtárnak, aztán később, idős korában én is „szállítottam” neki a magyar és világirodalom elbeszélő műveit. Édesapám kedvelt szerzői között volt Hašek, Tamási, Nyirő, Sütő. A Švejkből könyv nélkül idézett egész passzusokat, óvodáskorú fiának pedig megrendelte az akkor induló Napsugár című gyermekfolyóiratot, s rendszeresen olvasott fel belőle...
Mondhatni szükségszerűen történt ez így, minthogy az irodalom történetét Antal Árpádtól, Láng Gusztávtól, „természetrajzát” pedig Rohonyi Zoltántól, Cs. Gyimesi Évától tanulhattam. Tóth Sándor filozófiatörténeti kurzusai ugyancsak magukkal ragadtak... Az így szerzett útravalóval érkeztem vissza szülőfalumba 1976-ban, s a tanári tevékenységgel párhuzamosan folytattam az irodalomkritikai munkát. Írásaimat a Korunk, az Igaz Szó, később az Utunk című irodalmi folyóiratok, valamint az Ifjúmunkás című ifjúsági lap közölte. Az 1980-ban kiadott Ötödik Évszak című antológia (az Igaz Szó kiadása, Marosvásárhely) szerzői között ugyancsak jelen voltam. Első kötetem 1984-ben jelent meg, amelyet a Romániai Írók Szövetsége debütdíjjal jutalmazott, s a napokban hagyta el a nyomdát a tizenegyedik, Örökségem című önálló kötetem, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában.
– Az előbb bölcsőhelyként említette szülőföldjét. Miként határozta és határozza meg munkásságát ez a bölcsőhely, tágabb és szűkebb értelemben: Székelyföld, azon belül Kézdiszék?
– Ezúttal egyetlen vonatkozásra térnék ki, éspedig arra, ami a könyvkiadást illeti. Az 1990-es évek közepén ismertem fel a szükségletet, s ugyancsak egy belső hangra hallgatva hoztam létre az Ambrózia Kiadót 1998-ban, hogy olyan munkákat adhassak ki, amelyek vagy szerzőjük révén, vagy tárgyuknál fogva a kézdivásárhelyi kistérséghez kapcsolódnak.
A kiadott Ambrózia-könyvek között aztán van falumonográfia, művészet- és kultúrtörténeti album, emlékirat, anekdotagyűjtemény, de politikai helyzetelemzés és verseskönyv is. Mind-mind e kishaza szellemi és kulturális értékeit gyarapítják...
– Az erdélyi irodalom „kortárs klasszikusait” is kutatja, (Bogdán László, Ferenczes István, a szintén most díjazott Ferencz Imre könyveit recenzálja), de saját nemzedéke (például Markó Béla), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Tompa Andrea, László Noémi), és a (leg)fiatalabbak (pl. Bálint Tamás, Muszka Sándor) munkásságát is nyomon követi. Ha eleget lehetne tenni egy szinte teljesíthetetlen kérésnek, pár mondatban hogyan „rajzolná meg” a kortárs erdélyi irodalom „elnagyolt térképét”?
– A felsoroltak mindenike – kiegészítve mondjuk Szilágyi Istvánnal, Bodor Ádámmal, Király Lászlóval, Kenéz Ferenccel, Szőcs Gézával, Kovács András Ferenccel – olyan összetéveszthetetlen világokat teremtett, illetve jó úton halad ilyen lehetséges világok létrehozása irányába, amelyeket olvasóként „bejárnom” nagy élményt jelentett, s így fontosnak tartottam kritikusként bemutatni ezeket a sok-sok szállal Erdélyhez kapcsolódó műveket. Megannyi szál fűzi ezeket a klasszikus és kortárs magyar irodalomhoz, nemkülönben az európai kulturális örökséghez, például a műformák, motívumok, szemléletmód tekintetében. Változatos, színes és egyáltalán nem unalmas „domborzati” formákat mutat ez a „térkép”... S még nem is említettem a legfiatalabbakat, a mostanában indulókat, akikkel például a Helikon „fióklapjában”, a Horváth Előd Benjámin szerkesztette Pavilon 420 oldalain lehet találkozni havonta két alkalommal.
– Egyik írásában úgy vélekedett nemrég, hogy az „erdélyi irodalomkritika esetleges, pár megszállott ember műveli csupán, és ez részint annak tudható be, hogy nincs e műfajnak megfelelő támogatottsága”. Kifejtené bővebben?
– Szerb Antal az Erdélyi Helikon 1930 júniusában meghirdetett, 100 000 lejes díjat biztosító pályázatára írta a Magyar irodalomtörténet című, máig legolvasottabb, mondhatom, helyettesíthetetlen munkáját. Az 1990-től számítható újabb demokratikus időszak alatt elenyésző volt az olyan pályázatoknak, ösztöndíjaknak a száma, amelyek irodalomtörténeti vagy kritikai munkák megírását szorgalmazták és segítették volna. Tudjuk, sikerkönyvek nem az ilyen műfajú könyvek közül kerülnek ki mostanság – mindössze pár száz példányban szokták az ilyeneket kiadni! –, továbbá nem téveszthetjük szem elől, hogy az irodalmi lapok és folyóiratok is „fizikailag” (értsd: anyagilag) bizony „gyengélkednek”, egyesek éppenséggel egyetlen tiszteletpéldányt tudnak „fizetni” a szerzőnek. Száz szónak is egy a vége: megszállottság nélkül nehezen képzelhető el tájainkon olyan irodalmár, aki irodalomkritikusként akar egzisztenciát teremteni a maga számára...
Borcsa János
Kritikus, irodalomtörténész, tanár és könyvkiadó, 1953. július 29-én született Kézdivásárhelyen. Az általános iskolát Kézdiszentléleken, a középiskolai tanulmányait Kézdivásárhelyen, az elméleti líceumban végezte. 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. Tagja a Romániai Írók Szövetségének (1990), a Magyar Írószövetségnek (1996), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (2002), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1994), a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének. Tudományos fokozatai: az irodalomtudomány doktora summa cum laude minősítéssel (Babeş—Bolyai Tudományegyetem, 2000); a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja 2008-tól. Szakmai kitüntetései, díjai: a Romániai Írók Szövetsége debütdíja 1986-ban, A Hét nívódíja 1994-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének díszoklevele 1997-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudományos tanácsának Apáczai-díja 2012-ben, a Székelyföld című kulturális folyóirat díja 2014-ben, idén szeptemberben megkapta a Magyar Arany Érdemkereszt magyar állami kitüntetést.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Nyílt levelet tett közzé hétfőn az UNITER (Román Színházi Szövetség) szenátusa: a több rendező, színész, színházi alkotó által aláírt nyilatkozatban tiltakoznak a bürokrácia ellen.
Szuggesztív erejű előadás készült Sardar Tagirovsky rendezésében Szatmárnémetiben, a Harag György Társulatnál: Mihail Bulgakov halhatatlan, A Mester és Margarita című művén alapuló, jól sikerült produkciót láthat a közönség.
Életének 93. évében, csütörtökön éjjel elhunyt Vásáry Tamás, a nemzet művésze, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester, a Szent István Rend birtokosa a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja.
Marosvásárhelyen és Kolozsváron is bemutatják hamarosan a Kossuth- és a Nemzet Művésze-díjjal kitüntetett ének- és mesemondó, Berecz András pályáját, szerteágazó életművét a teljesség igénye nélkül ismertető portréfilmet.
Fennállásának 76. évfordulóját ünnepli a Puck Bábszínház február 5-én, csütörtökön. A születésnap alkalmából ünnepi előadás-sorozattal készül a bábszínház román és magyar tagozata.
A Kölcsey-díj 2003 óta íródó történetében ő az első magyarországi születésű, nem Aradon élő személy, aki megkapta a kitüntetést, amelyet a magyar kultúra és a magyar identitás megőrzése, ápolása terén kifejtetett munka elismeréseként osztanak ki.
Szövés, fafaragás, kosárfonás, fazekasság, kovácsmesterség vagy éppen cipészet – egyre többen tekintik meg a Mesterségek nyomában című videósorozatot, amely hónapról hónapra rövidfilmekben mutatja be a lassan feledésbe merülő foglalkozások világát.
Vajda Gergely nemzetközileg is elismert karmester irányítja idéntől a kolozsvári filharmónia zene- és énekkarát. Terveiről, a klasszikus zenének a közönséggel való megszerettetéséről, a zenekar és az énekkar sajátos karakteréről beszélt a Krónikának.
A nagybányai festőiskola megalapításának 130. évfordulója alkalmából rendeznek a legendás művésztelep első száz évét bemutató kiállítást a román fővárosban, a Liszt Intézet bukaresti központjában – közölte a szervező intézmény.
A Securitate, vagyis a román kommunista titkosszolgálat rengeteg mindent kilopott azokból a csomagokból, amelyeket külföldön élők küldtek romániai ismerőseiknek.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!