Jelenetek egy Vaslady életéből

A film – bár annyiban nem klasszikus életrajzi film, hogy nem lineárisan, hanem a főhős életrajzi eseményei között csapongva, flashbackekben eleveníti föl a történéseket – tulajdonképpen nem tesz mást, mint jó tanuló módjára felmondja, melyek is voltak Thatcher életének fontosabb állomásai, a második világháborútól és a politikába való belépéstől a csúcsig, több mint tízéves miniszterelnöki mandátumáig, majd a dicstelen bukásig és a szomorú epilógusig.

A film sokak – így például a ma is élő Thatcher gyermekei által is – vitatott kerettörténete a főszereplő betegsége: a korábbi nagy hatalmú politikus nyolcvanon túli, aggkori elbutulásban szenvedő, hallucinációk gyötörte öregasszonyként jelenik meg, aki képtelen önmagáról gondoskodni. Valahogy azonban mégsem az jön át a filmből, hogy itt most kontrasztba állítják a mai, saját fantáziavilágában élő karaktert egykori önmagával, hanem az, hogy belegázolnak egy idős, a külvilágról már nem sokat tudó ember méltóságába. És ez még akkor sem helyénvaló, ha politikusról, közszereplőről van szó, hiszen Margaret Thatcher ma már nem politikus és nem aktív közszereplő, csupán egy beteg, idős ember.

A rendezőt, Phyllida Lloydot az ABBA együttes dalainak felhasználásával készült, Mamma mia! című musical filmes változatának rendezőjeként ismerhetjük – már ebben is a most a Vasladyt alakító Meryl Streeppel dolgozott együtt –, ezenkívül színházi és operarendezőként tevékenykedik. Mostani, második filmje valahogy azt az érzést kelti, hogy nem egészen tudott mit kezdeni az általa bemutatni kívánt, amúgy igen érdekes karakterrel, csupán egymás mellé helyezte életének fontosabb jeleneteit, anélkül, hogy mélyebb történelmi, politikai vagy társadalmi összefüggésbe helyezné azokat.

Pedig Thatcher nem csupán azért vált történelmi jelentőségű politikussá, mert ő az első nő, akit Nagy-Britannia miniszterelnökévé választottak, hanem azért is, mert a konzervativizmus egyik legjelesebb huszadik századi képviselője, aki határozott politikája, megingathatatlansága révén a világ egyik legmarkánsabb – és persze legvitatottabb – közéleti szereplőjévé vált.

Így Meryl Streepre hárult a feladat, hogy megpróbáljon életet lehelni a figurába, és ez maradéktalanul sikerült is neki. Már eleve az elismerésre méltó teljesítmény, hogy amerikai létére szinte kifogástalanul szólaltatja meg a kifogástalan brit akcentussal beszélő Thatchert, de ez csupán a felszín: meghökkentő hitelességgel sikerült életre keltenie a karaktert, olyannyira, hogy a filmet sokszor az ő játéka tartja életben. Különösen kiemelkedő a teljesítmény, ha megjegyezzük, hogy ugyanolyan kiválóan jeleníti meg a hatalma teljében lévő, mint a már szinte tehetetlenül vergődő, öreg politikusnőt. Alakításáért Oscar-díjra jelölték, és ő az egyik legnagyobb esélyes az elismerésre.

A film visszatérő motívuma, ahogy a már idős Thatchernek valamely mai eseményről bevillannak a múltbeli fontos történések, mint ahogy az is, hogy képzelgései során rég halott férjével társalog. Ezen elemek túl gyakori használata azonban inkább árt a filmnek, pláne, hogy a főszereplő időskorában is meglévő lelki erejét azzal próbálják meg szájba rágósan érzékeltetni, hogy még szellemi leépülése közepette is képes elengedni a halott férj „szellemét”, mintegy demonstrálandó, hogy nem hajlandó megadni magát a betegségnek. Így aztán Margaret Thatcher bonyolult személyiségéről és a még bonyolultabb politikai viszonyokról, amelyek közepette politizálni kényszerült, és hatalomra került, még bőven készíthető jobb, lényeglátóbb film. Viszont a főszerepet abban is nyugodtan játszhatná Meryl Streep.

A Vaslady (The Iron Lady. Angol életrajzi dráma, 105 perc, 2011). Rendezte: Phyllida Lloyd. Producer: Damien Jones. Szereplők: Meryl Streep, Alexandra Roach, Jim Broadbent, Olivia Colman, Anthony Head, Roger Allam, Nicholas Farrel. Írta: Abi Morgan. Kép: Elliot Davis. Zene: Thomas Newman. Értékelés az 1–10-es skálán: 7