Fordítva is legyen igaz a mű: Barna Imre műfordító volt a váradi Törzsasztal vendége

Fordítói nyelvterülete az olasz és az angol, de otthonosan mozog a német és a francia nyelv útvesztőiben is.

A Nyugatos fordítók fortélyai

Az íróvendég nagyváradi gyökereinek, illetve kettejük ismeretségtörténetének felelevenítése után a Törzsasztal-beszélgetéseket vezető Körösi P. József megmutatta A Napló című, a 80-as évek kritikai hangvételű írásaiból válogatott kötetet, amelyek mondhatni előre jelezték a rendszerváltás szándékát. Barna Imre szerint ma mindez könnyen megoldható volna internetes blog formájában, de abban az időben sokkal nehezebb és veszélyesebb volt a kapcsolattartás és a megnyilatkozási lehetőség.

A Napló akkor szűnt meg, amikor a rendszerváltásban komoly szerepet játszó Beszélő beindult. Ezek után Körösi arra kereste a választ, lehet-e korszerűsödésről beszélni a műfordításban és mekkora is tulajdonképpen az eredeti alkotáshoz való viszonyulási szabadság.

Érdekes példákat említett a Nyugat első nemzedéke műfordításban is jeleskedő tagjainak „fogásairól". Tóth Árpád például gyakran használt töltelékszavakat (nos, bús, dús), melyek segítették a fordítás metrikájának az eredetihez való igazítását,

Külön kitért Karinthy ismert Micimackó-fordítására, mondván, hogy valójában az író Mici nővére végezte a munka dandárját, mivel Karinthy alig beszélt idegen nyelveket, a humoros fordulatokat pedig gyerekkoruk epizódjaiból építették be a fordításba.

Az „új" Zabhegyező, avagy átfestésnek nincs helye

A kérdésre, hogy kiadói szerkesztőként, illetve műfordítóként milyen volt a kapcsolata a nagyhírű szerzőkkel, Barna Imre elmondta: legenda kering például Umberto Eco szokásáról, ahogy egy-egy szót vagy mondatot keresett a lefordított műben, összehasonlítva saját szövegével, de tulajdonképpen ilyen csak elvétve fordult elő.

majd rátért egyik legújabb munkájára, az 1960-as évek kultikus alkotásának, J.D. Salinger regényének „újrafordítására". Hangsúlyozta: nem újrafordításról, hanem az „igaziról" van szó. Ennek magyarázata, hogy az Egyesült Államokban a 60-as évek elején jelentkező beat-nemzedék, élen Allen Ginsberggel polgárjogot szerezett a köz- és rétegnyelv, vagy az addig „szalonképtelennek" tartott csúnya beszéd megjelenésének az irodalomban, így Salingernél is megjelenik az eredeti szövegben. Viszont a Zabhegyező címen megjelent magyar fordításban nem: sok a finomítás, körülírás, sőt kipontozás is.

Döntő érve, hogy a szerző a saját kora aktualitását írta meg az akkor legismertebb rétegnyelven, tehát a fordítás sem lehet valamiféle átfestett, kifinomított változat. Erősítésül a Shakespeare-darabok újrafordításának jogosságát indokolta, azzal, milyen óriásit változott a világ Vörösmarty Mihály és Arany János ideje óta.

Barna Imre archaizálásokkal is szembesült: Umberto Eco egyik regénye például olyan latin szöveggel indul, ami már az épp alakuló olasznak mondható és Eco azt tanácsolta, keressen ő is az első szövegemlék előtt kilencven évvel keletkezett nyelvemléket. De furcsának tűnt az 1055-ös „Feeruaru rea meneh hodu utu rea" (Fehérvárra menő hadi útra) mondattöredéket használni, ezért Eco beleegyezésével egyfajta nyelvemléket utánzó szöveget alkotott.

Az est utolsó része Bob Dylanről szólt, akinek verseit már jó ideje fordította, tanulmánya pedig – egyetértésben Allen Ginsberggel, miszerint Bob Dylan „korunk költője" – épp aznap reggel jelent meg, amikor kihirdették: Dylan a Nobel-díj nyertese.