A zene filozófia és sport

– Miért döntött úgy, hogy elhagyja az országot?

– A romániai dzsessz-színpad a kommunizmus éveiben szűk terület volt, nem voltak klubok, fesztiválok, nem működtek dzsesszkiadók. A dzsesszzenészek többsége még a hatvanas-hetvenes években elhagyta az országot, hiszen ebből a műfajból itthon nem lehetett és most sem lehet megélni. Külföldön is nehéz, hiszen a dzsessz rétegzene, kevés rajongója van. A dzsessz nem jó üzlet, csak nagyon keveseknek és kivételes tehetségűeknek. A kommunizmus megakadályozta a műfaj kibontakozását, hiszen abban a korszakban nem volt szükség nagy egyéniségekre. A nyolcvanas években, amikor én kezdtem a pályafutásomat, Szebenben volt egy nemzetközi dzsesszfesztivál és néhány kisebb hazai találkozó, de utóbbiak nem voltak színvonalasak. 1988-ban Szebenben találkoztam egy lengyel bandával, akik meghívtak egy varsói dzsemborira. Nagyon nehezen kaptam turistaútlevelet. Ott jöttem rá, hogy Romániában mennyire gyerekcipőben jár a dzsessz, és a fiatalságunk, a lelkesedésünk és a tehetségünk nem elég, hogy elérjük az európai szintet. Úgy éreztem, ha ezt a műfajt választom, minden kockázatot és áldozatot vállalva külföldön kell maradnom. Akkor 29 éves voltam, úgy gondoltam, ha még tíz-húsz évet tart a kommunizmus a zenei fejlődésemnek befellegzett. Két hónapot töltöttem Budapesten, majd tíz évet Bécsben. Jelenleg Kölnben élek.

– Hogy látja, mi a különbség a hazai és a külföldi dzsesszélet között?

– A romániai elszigetelődés még mindig érződik, a hazai zenészeket nagyon ritkán hívják meg nemzetközi fesztiválokra. Bár sok a tehetséges muzsikus, nincsenek igazán eredeti zenével jelentkező, összeforrott bandák. Azonkívül külföldön sokkal nagyobb hagyománya van a műfajnak, a háború után sok amerikai dzsesszzenész telepedett le a nagy európai városokban, sokkal több lehetőség van az együttzenélésre, a fejlődésre, a kibontakozásra.

– A konzervatóriumban klarinét-zongora szakon tanult, hogy jutott el a szaxofonhoz?

– A szaxofont későn fedeztem fel. A katonaságnál ismertem meg egy zseniális, sokoldalú szaxofonost, aki bekapcsolta a rádiót, és mindenre tudott improvizálni úgy, hogy az jól hangzott. Ez nagyon elgondolkodtatott, és a katonaság után rögtön vettem egy szaxofont. Autodidakta módon tanultam meg a hangszeren játszani, és a szaxofonnal jutottam el a dzsesszhez. A klarinétot az utóbbi négy évben újra elővettem, sőt a tárogatót is egyre gyakrabban használom. Minden hangszernek más varázsa van.

– Miért maradt a dzsessz mellett? Mit jelent az Ön számára ez a műfaj?

– A dzsessz a teljes szabadság zenéje, a gondolatoké, a tapasztalásé. A dzsessz lényege, hogy bármit játszhatsz, de nem akárhogy. Ez a műfajt a szabadság, a spontaneitás és a kreativitás élteti, de ez nem azt jelenti, hogy kaotikussá vagy értelmetlenné válhat. Meg kell találni a kifejezési eszközöket, de érezni kell, hogy mi hova talál. A zeneszerző vagy az együttes vezetője megszabja az irányt, amit mindenki követ. Persze öt perc alatt nem születik remekmű, különösen a dzsesszben nem, ahol az alkotás folyamatosan változik és fejlődik. Ugyanaz a repertoár minden alkalommal kicsit másként szól. A többségében improvizált zenében nem lehet megismételni ugyanazt ugyanúgy, csak akkor, ha a zenésznek nagyon szűk a kifejezőeszköze és kénytelen ugyanazokra a sémákra építeni. A betanult virtuozitás pillanatnyilag lehet lenyűgöző, de a mechanikus zenélésben nincs lélek, szellem. A dzsessz egyfajta filozófia. Minél nagyobb élet- és zenei tapasztalata van a zenésznek, annál több dolgot tud megszólaltatni. Az alapdolgokat ismerni, a hangszert uralni, a zeneelméletet tudni kell, nem árt, ha a zeneszerzéshez is ért a zenész. Többet tanultam a sepsiszentgyörgyi táborban a tehetséges fiataloktól, mint ők tőlem. Én azt tanulom meg, mit nem szabad tennem, és olyan dolgokat fedeztem fel, amik bennem voltak, de még nem tudatosultak. Léteznie kell a nemzedékek közötti párbeszédnek. A zenei érettség is a korral jön. Az alapokat el kell sajátítani, mint a reneszánsz festők nagy műhelyeiben, aztán mindenkinek hozzá kell tennie ehhez az egyéniségét. 

– Hogyan talált önre az etnodzsessz?

– Hamar rájöttem, hogy nincs lehetőségem a kitörésre, ha klasszikus amerikai main stream dzsesszt játszom. Az amerikaiaknál dzsesszzenészek ezrei „versenyeznek”, emiatt csak a kivételes tehetségekre figyelnek fel. Tudtam, hogy valami eredetit kell találnom, hogy könnyebben feltűnjek. A romániai, a balkáni folklór kiaknázása kézenfekvő volt. Két hónapos budapesti tartózkodásom során bukkantam rá egy könyvesboltban egy Bartók Béla erdélyi gyűjtéseit tartalmazó kiadványra. Bartók több mint tízezer dallamot írt át különböző hangszerekre, énekhangra. Havi fizetésemet költöttem rá. Ismertem korábban is Bartók klasszikus műveit, de akkor értettem meg pontosan, honnan ihletődött, milyen zenei motívumokat dolgozott fel. Akkor éreztem rá, hogy ebből az alapanyagból kiindulva olyan egyedi dzsesszt tudok megszólaltatni, ami nekem is tetszik. Az első felvételemen, a Black Seaben még csak két dal épült folklórmotívumokra. De aztán egyre inkább erősödött bennem az érzés: ez az én hangom, így tudom szabadon és természetesen kifejezni magam. A Transylvanian dance című albumom már többségében népzenei ihletésű, és a Back to the roots felvételénél már teljesen világossá vált, hogy ez az én utam. Van néhány dalom, amely népi feldolgozásnak tűnik, holott csak népi stílusban írtam. Az első nagy szerelem a máramarosi népzene volt, később aztán a Kodály által gyűjtött magyar népdalokat vagy a bolgár, szlovák, ukrán, görög, makedón folklórt is feldolgoztam. Ezzel a repertoárral különböző nemzetiségű zenészekkel tudtam kitűnően együtt dolgozni, osztrákokkal, franciákkal, amerikaiakkal, japánokkal. Mindenki hozzátette saját zenei tapasztalatát, világát. Tehetséges muzsikusokkal könnyű: ha közös a zenei nyelv, létrejön a párbeszéd. Az etnodzsessz más: a klasszikus dob helyett inkább más perkussziós hangszereket használnak, a gitárosnak kevesebb hangot kell megszólaltatnia, hiszen ha túl bonyolult, amit játszik, túlterheli és megfojtja a dallamot. A sors iróniája, hogy zeneileg sokkal jobban megértem magam a külföldi, mint a román muzsikusokkal.

– Mit tanácsol a fiatal dzsesszzenészeknek?

– A szerencsén kívül a munka és a következetesség nagyon fontos. Nem lehet karriert építeni, ha az ember olvassa az újságot, horgászik, és várja az inspirációt. A nagy zenészek általában nagyon szorgalmasak voltak, naponta nyolc-íz órát foglalkoztak a hangszerrel. A hatalmas mennyiségű munka után előbb-utóbb bekövetkezik a minőségi ugrás. A zene olyan, mint a sport, folyamatosan edzeni kell.