Választási kampány és autonómia

Ki megnyugvással, ki ellenérzéssel vette tudomásul az erdélyi magyar közképviseleti szervezetek, az RMDSZ, az EMNP, az MPP, az SZNT, valamint az EMNT által alkotott és Szili Katalin által felügyelt autonómia-kerekasztal nyilatkozatát, amelyben többek között az is megfogalmazódott, hogy az aláíró felek nem kívánnak az autonómia megvalósításának részleteiről vitát folytatni a parlamenti választásokat megelőző kampány során.

A nyilatkozat mögöttes elvi kiindulópontja – miszerint az autonómia célkitűzése vita felett áll, azt minden magyar szervezet magáénak vallja – kétségkívül tiszteletreméltó és előremutató. Ha nem telt volna el közel negyed évszázad a Kolozsvári Nyilatkozat óta, amely a célkitűzést az erdélyi magyarság első számú stratégia prioritásává emelte, még reménykeltőnek is nevezném. Így viszont inkább a politikai realizmus dokumentumának tartom a szöveget, mely egyébként a saját kézjegyemet is viseli.

Az erdélyi magyar autonómiaharcnak van egy alapvető dilemmája 1996 óta, amikor is az RMDSZ de facto feladta e célkitűzést és a román diplomáciára való nyomáskifejtés politikája helyett a konfrontációmentességet, még pontosabban a kollaborációt választotta. Éspedig az, hogy az RMDSZ bírja az urnákhoz járuló erdélyi magyar választók nagy többségnek a bizalmát, miközben az autonómia legjobb esetben is, csak kampányelemként jelenik csak meg politikájában.

Sikertelen az autonomisták felülkerekedése

Mit tehetnek azok a politikai erők, amelyek vezetői az autonómiát komolyan gondolják? Az egyik lehetőség annak a megkísérlése, hogy az RMDSZ-t bevonják az autonómia kivívását célul kitűző politikai stratégiába, az autonómiaelvű cselekvési egységbe. Erre törekedtek az autonomista platformok, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés és a Reform Tömörülés a szervezeten belül 1996. november 28-tól a 2003. január legvégén megkezdődött, Szatmárnémetiben megtartott kongresszusig. Miután ezen a kongresszuson a nemzeti önkormányzatot körvonalazó RMDSZ-alapszabályzatot pártelvűsítették, a nemzeti kataszter célkitűzését ad acta tették, a belső választást kiváltották egy elektoros „játékokat” is megengedő részleges tisztújítással (az autonómiastatútumokról pedig, amelyek elfogadása ekkor már 8 éves késésben volt a Brassóban megszabott kétéves határidőhöz képest, a kongresszus nem mondott semmit) az autonomista erők saját szervezet megalapítását határozták el. Amiből később négy lett – ebből kettő párt, kettő pedig mozgalomjellegű szervezet, de ennek a történetnek a részletezése szétfeszítené e kis eszmefuttatás kereteit.

Azóta tehát kettős a stratégia. A politikai verseny keretében az egyik oldalról az autonomisták próbálnak felülkerekedni, ami mindezidáig nem sikerült, nem utolsó sorban a belső erőpocsékolás miatt. (Amint a legutóbbi választás is igazolja, az autonómiában, az erdélyi magyar jövőben gondolkodó választók egységet akarnak látni a nemzeti oldalon és nem erőszétforgácsolást). Hogy van kikre támaszkodni, azt igazolta az SZNT mozgóurnás népszavazása, a Székelyek Nagy Menetelése, másrészt a 2007-es európai parlamenti választás, amikor is Tőkés László Székelyföldön több voksot szerzett, mint az RMDSZ.

RMDSZ-félelem a kifütyüléstől

Másik oldalról az autonomista szervezetek azóta is több ízben próbálták az RMDSZ-t integrálni saját autonómiapolitikájukba. Ezt célozta 2009-ben a Magyar Összefogás, melynek eredményeképpen került megszervezésre a Székely Önkormányzati Nagygyűlés (nota bene: az RMDSZ, ígérete ellenére, azóta sem íratta alá önkormányzati képviselőivel és tanácsosaival a nagygyűlés zárónyilatkozatát és a következő, 2010 elejére tervezett következő gyűlés összehívását pedig elszabotálta), ezt célozta az RMDSZ meghívása a Székely Szabadság Napja alkalmából tartott rendezvényekre, valamint a Székelyek Nagy Menetelésére. Más kérdés, hogy a meghívókra miként reagált a mamutszervezet. Az RMDSZ vezetőinek megfontolásai minden bizonnyal haszonelvűek voltak s a választási matematikából, a voks-optimatizálásból indultak ki. Magatartásuk részben érthető, figyelembe véve például Biró Zsolt legutóbb történt kifütyülését. Több ezer vagy több tízezer ember fegyelmezettségét nem tudják garantálni a szervezők és a spontán nemtetszés nyilvánítás (ami könnyen megtörténhet, ha az RMDSZ képviselője a Postaréten mikrofonhoz lép egy autonomista tömeg előtt) többet visz, mint amennyit hoz a konyhára. Ezzel szemben a Székelyek Nagy Menetelését a legmegveszekedettebb magyarellenes politikai erőt, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciót leszámítva minden magyar párt és jelentősebb társadalmi szervezet támogatta. Ebből kimaradni árulkodó lett volna. (Más kérdés, hogy a sikeres figyelemfelkeltő demonstráció után Markó Béla a kozmopolita nemzetellenes sajtó zászlóshajójának számító ÉS hasábjain érvelt hosszan a menetelés ellen.)

Mindig kopogtat a kormányzás

Az autonómia-kerekasztal nyilván azt célozza, hogy az autonómiára irányuló cselekvési egységet hozzanak létre az erdélyi magyar szervezetek között. Az álláspontok közelítését szolgálhatja az, ha a választási kampányban nem a különböző autonómiamegközelítések ütköztetése a fő téma, hanem az autonómia, mint közös cél nyer említést. Nagy kérdés viszont az, hogy a bukaresti bekötöttségű RMDSZ mennyiben lesz hajlandó a választások után is lépni az autonómia irányában, különösen, ha netán kormányra invitálják a megmérettetés győztesei. Húsz év tapasztalata szól arról, hogy e szervezet otthagy csapot-papot, autonómiát, önkormányzati nagygyűlést, fittyet hány fogadkozásoknak és ígéreteknek, mihelyt megszólalnak a bukaresti szirénhangok.

Pedig cselekvési tér lenne. Egy közös, minden szervezet által elfogadott autonómiaprogram, egyfajta nemzeti minimum elfogadása, az önkormányzati nagygyűlés önépítkezési folyamatának felújítása, az önálló erdélyi magyar autonomista külpolitika megalapozása, melynek keretében a magyar erők nem kioltják, hanem erősítik egymást, egy szervezetek feletti erdélyi magyar parlament életre hívása mind várat magára.

Lenne tehát mit közösen tenni, csak politikai akarat, eltökéltség és magyar elkötelezettség kellene hozzá minden oldalon.