Úgy hívják, Johannis

November 16-ig semmit sem értettünk a világból. Kicsit kíméletesebben fogalmazva: egy sereg dolgot félreértettünk. Például azt, hogy fiataljainkat hidegen hagyja a közélet. Abban a hitben tévelyegtünk, hogy csak a buli, az okostelefon, a közösségi portálok. Érdektelenek, információhiányosak, s ami a legborzasztóbb, hogy nincs is igény bennük arra, hogy körülnézzenek a világban. Szövegértésüket tönkretette a tesztekre épülő iskolai számonkérési rendszer, s legfeljebb az veri ki náluk a biztosítékot, ha leszakad a net. És sötétségben bóklásztunk abban a tekintetben is, hogy a saját jövőjük alapköveit külföldön kereső honfitársainkat nem tartottuk többnek hárommillió arctalan, bankszámláját internet bankingen ellenőrizgető egyed masszájánál.

Közben meg itthon azon okoskodtunk, hogy vajon mennyire kisebbik rossz ez a Johannis, nem jobb-e a megszokott, immár minden perverzióját kiterítő régi. Az érdekképviseleti szervezetünk sem sietett segítségünkre, a lelkiismeretünkre apellálva terelgetett a skizofrénia egyre mélyebb bugyrai felé, hiszen az érdek és erkölcs közötti sorozatos összecsapásokban az utóbbi győzelme is porckorongsérvvel fenyeget. Optimizmusunkban legfeljebb odáig merészkedtünk, hogy egy tíz százalékon belüli vereség már szinte győzelemnek számítana, megfelelő bizonyítéknak ahhoz, hogy legalább a fél ország a normalizálódásra áhítozik. A fél hazai, nyugdíj felé araszolgató ország, persze, hiszen ezeket a fiatalokat, no meg a külföldön élőket, ugyebár, nem érdekli már, hogy mi van itthon...

Most meg itt állunk talpig hüledezésben. Pedig lassan abba kellene hagyni, s a normalizálódás folyamatának részeként kezelni, hogy Romániának nem román etnikumú elnöke lesz legalább öt éven át. És ápolni a lángot, amely felperzselheti az eddigi korrupt rendszert. És nem azon agyalni, hogy ezek a szászok sosem szerettek minket, lám, Johannis sem tárta oda a mellét a kisebbségellenes szuronyoknak. De végre kiegyenesedni, egy kiszámíthatóbbnak, korrektnek ígérkező, a miénkhez jóval közelebb álló értékrend szerint élő vezető elé tárni elvárásainkat, vízióinkat. S közben végre kimondani: eddig rossz úton jártunk, még ha nem is nagyon kínálkozott másik.

Mert a fiatalok és a külföldön élők megmutatták. Igaz, nekik könnyű volt, ők nem ismerik ezeket, a ki kivel van, a ki kinek adósa viszonyrendszer sem érdekli őket, nem csapták még oda a távirányítót a hírtévék beszélgetős műsorain kínlódva. Ők csak azt tudják, hogy normális világban szeretnének élni. És a normalizálódás reményének november16-án neve is volt. Úgy hívták: Johannis.