Sztrájkidény állami megrendelésre

Elmúlt heti lapszámunkat a posta öt-hatnapos késéssel vitte ki olvasóinknak. A folyamatos telefonhívásokra még kiigazító választ sem tudtunk adni, hiszen ember legyen a talpán, aki megfejti, hogy a fél Erdélyt megbénító kolozsvári postaigazgatóság alkalmazottai mikortól dolgoznak. Végül is lapzártánk idején jött meg a jó hír: működik a posta, és ha nagy késéssel is, de lapjainkat kihordták.

Miközben azon morfondíroztam, mit válaszoljak az újabb betelefonáló olvasónknak, eszembe jutott, hogy mi mégis csak szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint a teljesen kiszolgáltatott betegek, akiknek vagy az egészségügyi kártya elektronikus hálózatának összeomlása vagy éppenséggel az egészségügyi sztrájk miatt kell a szokásosnál is többet szenvedniük.

Most ismét sztrájkok évadját éljük. Nem gondolok arra, hogy a szakszervezeti tiltakozások mögött politikai manipuláció, politikai pártok érdekei állnak. Inkább arra tippelek, hogy a választások közeledtével egyre több munkavállaló szeretné, hogy az ilyenkor esedékes pénzosztási lázból ő se maradjon ki. Ha nem most, akkor mikor van esélye arra, hogy valamivel több fizetést követeljen a kormány hatáskörébe tartozó intézményétől, amivel aztán újabb egy-két évig kihúzhatja fizetésemelés nélkül.

A leköszönő kormány mindenkinek ígér valamit, hiszen nem az övéből adja. Mi mást tehetne egy olyan országban, ahol az elmúlt negyedszázadban politikusok még nem hoztak olyan törvényt, amit utólag ne kellett volna szabni, foltozni, mint ahogyan most történik az orvosok, nővérek és az úgynevezett kisegítő személyzet bérezésével. A jól ismert forgatókönyvet már végigjátszották a tanügyben is. A legtöbb politikus fejében ugyanis nehezen áll össze egy intézmény működésének a rendje. Azazhogy a kórházban a műtőorvos is csak akkor tud rendesen dolgozni, ha munkáját segíti a betegszállító, a takarító vagy éppen a kazánfűtő. A nemes egyszerűséggel „leírt” kisegítő személyzet fizetése – amely különböző trükközések miatt – esetenként még a minimálbért sem éri el, ezúttal is a szokásos vita tárgyát képezi.

Az állami bérezési rendszer örökös toldozása-foldozása nem újdonság. Emiatt fordulhat elő, hogy ahány állami intézmény, annyiféle béralap, bérszámítás és annyiféle kiváltság. A szlogen ismerős: legyen egységes fizetés, de az orvosoknak, a katonai pilótáknak, a bíráknak és egyéb kiválasztottaknak mindig többet kell kapniuk, mint például a tanítónak és a tanárnak, akik révén azzá lettek, akik. És ebben az örökös licitben a mindenkori vesztes a kisegítő személyzet. Amely nélkül ugyan nem működik semmi, de amelyre soha nem figyel senki.