Román–magyar

Annyira jó volna most nekünk. Csak ez a román–magyar futballmeccs ne lenne.

Ha valaki nekem, zsigeri sportújságírónak azt mondja régebben, hogy egyszer még hasonló mondatot írok le, biztosan furcsán nézek rá. Pedig most tényleg ez van. S aki most arra gondol – mondjuk, joggal –, hogy az újabb futballviszontagságokat spórolnám meg ezzel a struccmódszerrel, nos, ki kell ábrándítanom. Hozzá lehet ehhez szokni. Ehhez hozzá lehet szokni. Közben felfedezi magában a futball szépségei iránti elfogultságmentes érzékenységet, a környezete iránti mérhetetlen toleranciát. Egyszóval a magyar futball alkalmas arra, hogy megváltoztassa az embert. Persze jobb lenne a lelátón őrjöngeni egy világverő csapat eszement szurkolójaként, de a sors ezt mérte ránk, leszünk hát hűvös hozzáértéssel tapsikoló kultúremberek.

Mert amúgy jó lenne most nekünk, amikor az anyaország finanszírozásában immár intézményesen is újraindul az erdélyi magyar nyelvű szakoktatás. Olyan ez – hogy futballhasonlattal éljek –, mint amikor az ember meglát egy isteni cselezőkészséggel megáldott gyerkőcöt az iskolaudvaron, s egykettőre a magyar válogatott mezét képzeli rá. Az életünk persze nem a futballból áll, rázom meg józanítólag a fejem, sokkal inkább jól képzett szakácsokból, elektroműszerészekből és gázszerelőkből.

Eszembe jut viszont Asztalos Csaba, a diszkriminációellenes tanács elnöke, aki a minap azt mondta: annak örülne a leginkább, ha egyetlen magyar sem jönne Bukarestbe. Akkor nem lenne balhé, nyilván ebben az összefüggésben, s a tanácsnak sem kellene hosszú túlórákban tárgyalnia a borítékolhatóan nagy számban érkező feljelentéseket. Megsúgom, így is lesz balhé, sötét garázsokban festik éppen az 1918-as évszám mindent meghatározó jelentőségét nyomatékosító feliratokat, amelyeket akkor is olvashatunk majd a lelátókról, ha az ország összes őrzővédője a stadion kapuinál teljesít szolgálatot.

Szóval minden rendben lenne velünk, hiszen mintha a magyarok egyes, talán jogosnak tekintett kéréseit is hajlandó lenne tárgyalni a román elit egy része. Igaz, amerikai közvetítéssel, mivel ők aztán mindenkinél mélyebb empátiával kezelik a többség-kisebbség viszonyrendszert, sokat tudnának erről mesélni világszerte irakiak, vietnamiak, afgánok, de akár ukránok is, hogy ne révedjünk a túlságosan régmúltba. Egyszer már itt is megpróbálkoztak, azóta a többségnek Neptunról valahogy nem a tengerek irtózatos istene jut az eszébe. A kisebbségnek sem.

S a tetejében még ez a bukaresti konferencia is a magyar–román szociológiai kapcsolatokról múltban és jelenben... Alig két nappal a mérkőzés előtt.

Micsoda hétvége elé nézünk. Pedig milyen jól indult.