Papírforma után, előtt

A román elnökválasztás első fordulója nem hozott nagy meglepetéseket, közkeletű szófordulattal élve bejött a papírforma. A második fordulóba a kommunista utódpárt jelöltje, Victor Ponta és a Keresztény Liberális Szövetségnek nevezett kvázi-jobboldal színeiben Klaus Johannis jutott. Előbbi tíz százalék előnyt mondhat ugyan a magáénak, de utóbbi sem esélytelen, mivel jelentős tartalékai vannak a hozzá politikailag közelebb álló jelöltek révén. S ha Ponta betartja a nagykövetségeken való szavazás megkönnyítésére vonatkozó ígéretét, Johannis a külföldön tartózkodók részéről is számottevő támogatásra számíthat.

A Kárpátok vonala

A választási térképen ismét kirajzolódott a Kárpátok vonala, mint a szavazói mentalitást, az elsődleges politikai affinitást bizonyos mértékig meghatározó kultúrhatár. Nem véletlenül. Itt ér véget a katolikus-protestáns kultúrkör, és kezdődik az ortodox, ami szorosan összefügg azzal az ezer évvel, amit Erdély magyar impérium alatt töltött. Mindez nem tűnik el egykönnyen, negyed évszázados globalista tudatmanipuláció ide vagy oda. Ha végigfuttatjuk a regionális híradásokat, határozottan látszik, hogy az erdélyi városokban úgyszólván kivétel nélkül Johannis győzött, sőt, jellemzően megyei szinten is. A Kárpátokon túl viszont a PSD, akárcsak 1990-ben, 1992-ben és 1996-ban, amikor a szavazói magatartás szintjén megmutatkozott az évezredes államhatár. Erdélynek mindig is nagyobb volt a demokráciaigénye és mindig nagyobb erővel utasította el a posztkommunista erőket. Erre még rátevődik az is, hogy Johannis német és protestáns, míg Ponta román és ortodox. S mondhat bármit Johannis románokat is megszégyenítő módon az autonómia ellen, letagadhatja a szászok évszázadokon át működő történelmi önkormányzatát, írhatja családnevét román fonetikával, attól ő még egy német nevű erdélyi német marad a regátiak szemében.

A két magyar jelölt közül Kelemen Hunor nagy többséggel nyert: bejáratott logó ereje, intenzív kampány, masszív internetes jelenlét. Ha az ember a választások előtti hetekben meg akart nézni a YouTube-on egy klipet vagy filmet, Hunorral találkozott, népszerű portálokon, honlapokon az ő hirdetéseibe ütközhettünk, a szavazás napján sms-ekkel és Facebook-üzenetekkel mozgósították vélt és valós híveiket. A hajrában bizonyára sokat számított az is, hogy a szórólapoktól, újsághirdetéseken keresztül a világhálós megjelenítésig minden lehetséges csatornán népszerűsítették azt a fényképet az Orbán Viktorral való kézfogásról, amely az EP-választások alkalmával készült, ez alá montírozták a magyar miniszterelnök egy mondatát, amelyben sok sikert kívánt Kelemennek az elnökválasztási küzdelemben. A szépséghiba, hogy Orbán olyan időpontban fejezte ki jókívánságait az RMDSZ elnökének, amikor még egyedüli magyar jelölt volt, keveseket zavarhatott. Sőt, tulajdonképpen még hivatalos jelölt sem volt, csak jelölt-jelölt, hiszen nem voltak összegyűjtve, leadva és a román hivatalosságok által hitelesítve az aláírásai, de az előzmények ismeretében sejteni lehetett, hogy nem fog megbukni sem az aláírásgyűjtésen, sem azok hitelesítésén.

Kamatozott Kelemen pragmatikus politikája, amely nyitott a Fidesz felé, ellentétben elődjével és mesterével, Markó Bélával, aki az MSZP-SZDSZ koalíció felé orientálódott, a Fidesz irányában pedig ismételten éles bírálatot fogalmazott meg, aminek csúcsa a Demokrácia Központ-hálózat kiépítésének ciánszennyezéshez való hasonlítása volt.

Olvadás és lemondás

Az Erdélyi Magyar Néppártnak ismét meg kellett elégednie a magyar szavazatok közel 15 százalékával, ami abszolút számban is nagyjából a legutóbbi választáson elért eredményt reprodukálta. (Az elért szavazatszám az EMNP képviselőházi és szenátusi eredményei közé esik.) Azt viszont az RMDSZ korifeusai sem tagadhatják le, hogy a magyar–magyar versenynek mobilizáló hatása volt, sikerült megállítani a részvétel 1996 óra tartó lejtmenetét, sőt, enyhe számbeli növekedést mutattak a magyar szavazatok. Az is tény, amit Szilágyi Zsolt a kampányban elmondott: ha lassan is, de töredezik a jég a föderalizmus tekintetében ahhoz képest, hogy 2012-ben még választási klipet tiltottak be, molinót szedettek le a hivatalosságok az alkotmányra hivatkozva. Most a román állami berendezkedés szempontjából a legmagasabb szintű kampány keretében sikerült e kérdést exponálni, megkezdődhetett a téma érdemi tabumentesítése. Az önvigasztaló, egyébként jogos érvek dacára Toró és Szilágyi beadták a lemondásukat.

Kinek a háta mögé?

Rövid távon a fő kérdés, mit tesz most az RMDSZ, amely, ha a számokat nézzük és feltételezzük a szavazók átirányíthatóságát, bizony a mérleg nyelvét képezheti a két „döntős” jelölt között. Legkisebb valószínűséggel az a forgatókönyv bír, hogy a szervezet beáll Johannis mögé, de a román politikában, amelynek mentalitását az RMDSZ is nagymértékben átvette, semmi sem elképzelhetetlen. Ez esetben a pálfordulás üdvözlendő lenne. Nem lehetetlen, de kevéssé valószínű, hogy a szervezet nem ad konkrét iránymutatást szavazóinak, erre is volt már példa a párt történetében, igaz elég régen, közel negyed évszázada, 1990-ben.

A legvalószínűbb forgatókönyv a Kelemen által előrevetített és személyes opcióként jelzett: beállnak Ponta mögé, „feledve” az öt évvel ezelőtt, Johannis potenciális miniszterelnökségének idején hangoztatott meggondolásait és érveiket. Hogy ugyebár micsoda társadalomlélektani áttörés lenne egy német elnök. Ebben az esetben viszont nagy a valószínűsége, hogy a szavazótábor tekintélyes része nem fogja követni, ami a székely megyéken mindig lemérhető. A magyarság eleve nem hajlamos a kommunista utódpártra szavazni, hát még akkor, ha a másik oldalon nem egy román, hanem egy német áll. Egy olyan jelölttel szemben méghozzá, aki nemcsak a letűnt rendszer unokája, a Kínai Kommunista Párt csodálója, de akinek nevéhez a székely szimbólumok elleni hadjárat és a kilencvenes évek elejét idéző magyarellenes hangulatkeltés fűződik. Hogy a marosvásárhelyi orvosegyetem ügyét ne is említsük.

Mozgalmas hetek következnek.