
Hétköznapokká szürkülnek ünnepeink, amelyet napjainkban csak „letudunk”, mint bármelyik más kötelességet
2019. október 05., 19:562019. október 05., 19:56
Még néhány nap és újra szólnak a siratóénekek a kivégzettekért, az exhumáltakért, az újratemetettekért, akikért még sohasem kondult harang, vagy akiket már úgy tudott le a történelem, mint járulékos veszteséget. Az élőkért is, akik ma még nem számítanak ugyan, de post mortem majd kiemeljük, hogy később is legyen kikre emlékezni, legyen hol összegyűlni, koszorút helyezni valamelyik párt fizette emléktábla akasztójára.
Szól majd azokért is, akik nem olyan régen arcul csapták a lélekgyilkos rendszert s a jelenért is, amelyben az emberi lélekkel, a tisztességgel, a becsülettel érdemtelenek kufárkodnak még a szenthelyeken is. Azokért is, akik a szép új világ romjain is kacagni tudnak, az új világ romjain, ahonnan rendre megszökdösnek az eszményképek, s egy rejtett lenéző mosolynál a hősök sem érnek többet.
Elsiratjuk a meggyalázott emberi méltóságot, a kicsiket, akiknek nadrágszáruk mindig kopott, cekkereik könnyűek a kevéstől, s hiába nyűtte tenyerüket a kemény munka, az ügyeskedők emeltetnek piedesztálra.
Elsiratjuk a nagyokat, akik tehettek volna, de nem tettek, és elsiratjuk magunkat is, akik belefásultunk a sok gyarlóságba, és fáradtan éljük mesterségesen beszűkített életünk temérdek nyavalyáit, magunkon hordva a túlélés reménységére áhítozók gyalázatát.
A szabadságért, a hazáért, egy jobb életért, az emberi méltóságért, a nemzetért éltek-haltak – hullnak ránk évről évre politikusaink szájából a fényüket vesztett, aprópénzre váltott, kiüresedett szólamok. Minden gyásznapon, nemzeti ünnepen, egyforma szürke megszövegezéssel. Szavak, amelyek már korántsem hangzanak olyan igazul, mint évtizedekkel ezelőtt, nem érintenek meg úgy, hogy kihúzhatnánk tőle magunkat, kiegyenesíthetnénk a megfelelési kényszertől agyongyötört gerincoszlopunkat, nem dobbannak úgy, hogy meg tudnák lódítani a szívverésünket, mint egykoron, amikor a nagybetűs szavak még a maguk nemes, veretes mivoltukban nyomot tudtak hagyni a lélekben.
A szó, amely úgy volt képes lüktetni a zsigerekben, mint valami ősmagyar sámándob, amelynek üzenetére összegyűlt a törzs, akár a későbbi korokban a lármafák tüzére. Mindenkori gyászuk, búbánatuk, nyomorúságuk ellenére.
De vajon hová lett a mintegy három évtizedes lendület, az összetartó csoda? Amely glédába állított minket minden márciusban, októberben vagy bármikor, ha emlékezni hívott az ünnep, a gyász vagy bármilyen történelmi esemény. S amelyet nem éreztünk, kötelességnek vagy nyűgnek. És amelynek a végén nem hallottunk olyan megjegyzéseket a járdán előttünk haladóktól, hogy na ezen is túl vagyunk, siessünk, mert vár a többi kötelesség.
A tereken évről évre ugyanaz az 50–80 ünneplőbe öltözött ember ácsorog napi gondokba merevedett arccal, a templomi gyászszertartásokon ugyanazok ülnek a padsorokban, mint tavaly. S gyomorideget kapnak az első sorban pöffeszkedő szolgálatos politikustól, aki csak akkor nem emelkedik (ékes)szólásra, ha a jelenlévők görcsbe rándult arca láttán jobbnak látja nem tenni azt.
Eme sorokkal nem azt akarom sugallni, hogy a magyarból kiveszett volna minden empátia a történelmet alkotó nagy tettek, sorsfordító hadfiak, államférfiak iránt. De az istenadta népnek már mindentől olyan a szájíze, mint a cirkuszt és kenyeret a népnek jelszótól. Mert mindent, ami a szívnek szent volt és drága, a politikai korteskedés szintjére züllesztettek. Nem beszélve a magyarlakta kisebb településekről, ahol már-már fenyegetőzik a helyi „atyaisten”, ha netán valakinek megfordulna a fejében távol maradni az olcsó pártízű felhajtástól. Így szürkültek hétköznapiakká legszentebb ünnepeink, gyászaink, amelyeket napjainkban csak egyszerűen letudunk, mint bármelyik kötelességet a sok közül.
A megyeközpontokban meglehet, még ünnepibb a kabát, a cipő, a lélek. De a kistelepüléseken, ahol az egypártrendszer tartja kordában a népet, egyéb ünnepeken is csak a kirendelt iskolásokkal mutat többet a sajtókép. Mert ugye a látszatra is adni kell. Bár nem tudni ki kit csap be e nagy összevissza világban, amelyben minden csak kirakat és igazolás a mennybemenetelhez.
A szerdai átmeneti felfrissülés után ismét erősödik a hőség Erdélyben. Csütörtöktől napos, száraz idő várható, a hétvégére pedig több helyen 33 fokig emelkedhet a hőmérséklet. A jövő hét elején a kánikula tovább fokozódhat.
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Miközben az Egyesült Államok a futball-világbajnokságra érkező játékosokat, bírókat és szurkolókat példátlan szigorral szűri a határain, saját utcáin továbbra is ezrek esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául.
Téli beszámolómat azzal zártam, hogy az ott szerzett benyomások olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy még vissza kell térnünk. Ez az elhatározás azonban nem maradt sokáig puszta vágy: néhány hónappal később ismét Genf felé vezetett az utunk.
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Az Európai Parlamentben tartott eszmecserén európai képviselők és az Egyesült Arab Emírségek szélsőségesség és terrorizmus elleni küzdelemért felelős különmegbízottja a radikalizmus és a demokratikus ellenálló képesség kérdéseit vitatták meg.
Rekordbírság a bankoknak, perrel fenyegető pénzintézetek, kártérítéssel hitegetett ügyfelek: a ROBOR-ügy egyszerre pénzügyi, jogi és bizalmi botrány az általunk is mohón táplált pénzéhes világunkban.
Még nyárias meleg és helyenként 30 fok feletti hőmérséklet várható szerdán, ám a hét második felében markáns változás következik az időjárásban. Több hullámban érkező frontok miatt záporokra, zivatarokra és megerősödő szélre kell készülni.
Migrén, álmatlanság, szorongás, klimax – egyre többen próbálják ki az gyógypiercinget, amikor gyógyszermentes megoldást keresnek régóta fennálló panaszaikra. A módszer sokak életminőségét javítja, az orvosok azonban óvatosságra intenek.
Bár a színházi nyelvnek „nincs nemzetisége”, mégis egyfajta küldetés magyar darabokat színre vinni olyan közegben, amelyben alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerik a magyar kultúrát – vallja Tapasztó Ernő.
szóljon hozzá!