Nem csak a bankok trükkje: a botrány mindannyiunkról szól

Gheorghe Piperea sztárügyvéd, a szélsőséges Románia Egyesüléséért Szövetség (AUR) politikusa szerint akár egymilliónál is több fogyasztó, vállalkozás és közintézmény lehet érintett, és a károsultak peres úton követelhetik vissza a túlfizetett kamatokat. Olyan becsléseket is megengedett magának, miszerint akár havi több száz lejjel károsíthatták meg az egyszerű lakossági ügyfelet.

Nem véletlen, hogy a pénzintézetek azonnal visszatámadtak, mondván: a Versenytanács lényegében azért bünteti őket, mert betartották a román jegybank, a BNR 1995 óta hatályos szabályát.

Ez a norma előírja, hogy a bankok a bankközi pénzpiacon „állandóan” tegyék közzé irányadó kamatjegyzéseiket információs rendszerekben. Vagyis a bankok szerint nem titkos egyeztetésről, hanem szabályozott átláthatóságról volt szó: a ROBOR-panel tagjai a „fixing” (a referenciakamat-számok napi szintű meghatározása) előtti bizonyos időszakban is láthatták egymás jegyzéseit, mert erre a jegybanki norma kötelezte őket.

A Versenytanács viszont éppen ezt a túlzott átláthatóságot tartja problémásnak, mert szerinte lehetőséget adott a jegyzések összehangolására.

A BNR közben óvatosan elhatárolódik: Dan Suciu szóvivő szerint a Versenytanács döntése nem a jegybank által elfogadott kereskedési szabályzatot és ROBOR-mechanizmust támadja, hanem a bankok konkrét magatartását a fixing idején. A jegybank további pontosításokat kért, mert tudni akarja, milyen konkrét versenyszabály-sértéseket állapítottak meg. Suciu szerint az is „teljesen téves”, ha valaki azt állítja, hogy a ROBOR-t tömegesen manipulálták.

Hasonlóképpen bírálta a versenyhivatal vizsgálódását Mugur Isărescu jegybanki kormányzó is. Csak hát ugyancsak ő volt, aki 2019-ben a ROBOR meredek emelkedése kapcsán megjegyezte: „a bankok átestek a ló túloldalára”. Az ügyet várhatóan a bíróság tisztázza majd.

De a felelősség nem áll meg a bankok ajtajánál. A BNR-nek és általában a szabályalkotó hatóságoknak is szembe kell nézniük azzal, hogy milyen rendszert építettek fel.

Ha a bankok védekezése igaz, és a szabályozás egyszerre várta el a jegyzések állandó nyilvánosságát, miközben a versenyhatóság szerint éppen ez a túlzott átláthatóság nyithatott utat az összehangolódás előtt, akkor itt nem pusztán banki kapzsiságról, hanem szabályozási zűrzavarról is beszélünk.

Egy jól működő pénzügyi rendszerben nem lehetnek olyan kiskapuk, amelyekről utólag derül ki, hogy mindenki másként értelmezte őket. A pénzpiac nem lehet jogi szürkezóna, ahol a felelősség végül elvész a bankok, a jegybank, a szabályzatok és a felügyeleti intézmények útvesztőjében.

Lakás, autó, telefon, nyaralás, háztartási gép – mindent lehet részletre, mindent lehet „most”, „csak személyivel”, mindent lehet a jövő terhére. Ennek láttán pedig nem csoda, ha a pénzintézetek is mohóvá, kapzsivá válnak, egyre több kiskaput keresnek.

Miközben a változó kamat, az árfolyamkockázat, a teljes visszafizetendő összeg vagy a kamatperiódus sokak számára még mindig homályos fogalom, pedig éppen ezek döntik el, hogy egy család biztonságban él-e, vagy évekig a törlesztőrészlet foglya marad.

A pénzügyi tudatosság oktatása továbbra is marginális, esetleges, kampányszerű. Az iskola sok mindenre megtanít, de arra alig, hogyan kell értelmezni egy hitelszerződést, mi a különbség fix és változó kamat között, hogyan működik az infláció, mit jelent a túladósodás, vagy mikor válik egy látszólag kedvező banki ajánlat hosszú távú csapdává.

Így a fogyasztó gyakran úgy ül le a banki tanácsadó elé, hogy formálisan szabad döntést hoz, valójában azonban nincs meg a tudása ahhoz, hogy egyenrangú félként mérlegeljen.

A modern nyugati világ egyik nagy önbecsapása, hogy szabadságnak nevezi azt is, amikor az ember évtizedekre eladósodik olyan javakért, amelyek nélkül talán kevésbé lenne kényelmes, de szabadabb volna az élete.

Az „addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér” elve a modern pénzügyek világában sem avult el. A baj akkor kezdődik, amikor a hitel nem megfontolt építkezés, hanem türelmetlen fogyasztás, státuszverseny és önáltatás eszközévé válik.

Innen nézve bizony a ROBOR-ügy nem csupán bankbotrány. Tükör is: megmutatja a bankok mohóságát, a szabályozók felelőtlenségét, az állam mulasztását és a társadalom saját önáltató pénzéhségét.