Nem a munkaerőimport a megoldás

hosszabb távon ugyanis nem jelent biztonságot a romániai cégek számára. A székelyföldi pékség – amelyik Srí Lankából hozott munkásokat arra hivatkozva, hogy a helyiek nem akarnak dolgozni – a körülötte kirobbant országos polémiával csak azt bizonyította, ami a közhiedelem szerint a hazai valóság: a munkáltatók jelentős része nem becsüli meg alkalmazottait, aprópénzért dolgoztatja őket, miközben a tulajdonosok nagy lábon élnek. Az igazság nyilván valahol középen van, a kialakult helyzet azonban jól mutatja, hogy a

A demográfiai katasztrófa felé tartó Romániában – ahol tavaly 187 ezerrel kevesebben születtek, mint ahányan elhunytak – nehéz előre tervezni. Hatékony családpolitika hiányában a munkaerőpiacra évi rendszerességgel jóval kevesebb fiatal lép be, mint amire normális körülmények között szükség van. A nagyobb gond az, hogy ezeknek a fiataloknak a zöme is külföldön próbál szerencsét. Hajtja őket a korszellem, a divat. Legtöbben nem gondolják végig, hogy az itthoni környezettől, a családtól, a szülőföldtől való elszakadás mit jelent. Sokan házastársukat hagyják itthon a jobb élet reményében, és mire hosszú hónapok után hazatérnek, van ugyan pénz, de pokollá válik az együttélés, amit gyakran válás követ. Ha az előnyöket és hátrányokat a mérleg két serpenyőjébe teszik, el lehet gondolkodni azon, melyik a jobb megoldás: itthon, a szülőföldön keresni állást kisebb fizetésért a hosszabb távú szakmai fejlődés reményében, élvezve a családi háttért, vagy külföldre menni magasabb fizetésért, idegen környezetbe, ahol az ott-tartózkodás eleve sokkal többe kerül, mint idehaza.
Hasonló belső vizsgálatot tarthatnának a vállalkozók is, akik könnyűszerrel kötelezik el magukat az importmunkás mellett, holott ennek is sok hátránya van.

Több, Nyugat-Európába távozott mesteremberrel beszélgettem az elmúlt években. Többségük nem jószántából, hanem kényszerből ment ki építkezésekre dolgozni. Ahol legalább kétezer euró fizetést megkeresnek havonta, kemény munkával. Amikor rákérdeztem, mennyiért jönnének haza, a legtöbbnek az volt a válasza: ha itthon hivatalosan, munkakönyvvel legalább nettó ezer eurós bért kapnának, szívesen hazatérnének. A távol-keleti munkásoknak ígért 800–1000 eurós fizetések ellenére sok vállalkozó itthoni alkalmazottainak jóval kevesebbet fizet. Vagy azt teszi, hogy alkalmazáskor a munkaszerződésbe kisebb bért tüntet fel, a különbözetet pedig feketén, zsebből fizeti. Az elterjedt jelenség ellen, úgy tűnik, az állami intézmények sem tudnak vagy nem akarnak fellépni.
A román kormány egy darabig nem dőlt be a vállalkozói szövetségek követelőzéseinek, aztán a százezeres létszám elfogadásával mégis rábóllintott arra, hogy Románia korlátlan befogadóországgá váljon a kiszolgáltatott, és ezért olcsóbb távol-keleti munkaerő számára.

Az új helyzethez a hazai munkaadónak és munkavállalónak egyaránt alkalmazkodnia kell. Minél előbb, annál jobb! A masszív munkaerőimport nem csodafegyver, hanem a jövőben jelentkező újabb súlyos gondok forrása.